Kuncogok magamban, miközben most épp egy kiskosarat festek. Száradások között olvasgatok és láttam, hogy megjelent a Csernus új könyve, ami afféle önéletrajz.
P. R. írt is egy véleményt róla és a munkásságáról a face-n, s most azon vihogok valójában, hogy alig két óra alatt, a kommentek alapján kiderült:
A MAGYAROK NEMCSAK A POLITIKÁHOZ MEG A FOCIHOZ, DE A LÉLEKHEZ IS KURVÁRA ÉRTENEK. EZ AZ ORSZÁG A MAJDNEM TÍZMILLIÓ LÉLEKGYÓGYÁSZ ORSZÁGA (IS)!
Kezdetnek talán nem lenne rossz ezt a cikket elolvasni, csak, hogy képbe kerüljenek a tisztelt szegről-végről kollégák!
Csak a keretes részt idemásolom:
"Az 560 ezer pszichiátriai betegből csupán 93 ezren kapnak pszichoterápiás kezelést, ami nagyrészt abból áll, hogy a beteg átlagosan mindössze három ülés erejéig találkozik a terapeutájával. Csoportterápiába alig 2 ezer fő jár, családterápiában pedig még kevesebben, 1700-an részesülnek – derül ki a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőtől a Lélekben Otthon Alapítvány által kiperelt adatokból. A többiek problémáját gyógyszeres úton próbálják megoldani, leginkább antidepresszánssal. Évente 480 millió szem Xanaxot és Frontint, továbbá 80 millió Rivotrilt kapkodnak be a magyarok. Ha ezt a teljes magyar lakosságra vetítjük, azt mondhatjuk, hogy fejenként 60 tabletta szorongásoldóval nyugtatjuk az idegeinket. Összesen 6 és fél milliárd forintot hagyunk ott ezekért a szerekért a patikában, miközben az állam az összes pszichoterápiás beavatkozásért majdnem tizedennyit, 662 millió forintot fizet. Bár nemegyszer a depressziósok országaként definiáljuk magunkat, a szorongás a vezető probléma: 160 ezer embert érint. Ezután következnek a depressziósok 130 ezer fővel. Skizofréniában 35 ezer fő szenved, míg súlyos stressz által kiváltott reakció miatt 25 ezer, és a bipolárisok száma sem alacsony: 22 ezer fő."
Javítson ki valaki, ha nem tudok szöveget értelmezni, de most akkor nem az a nagy harci helyzet, hogy 560 ezer DIAGNOSZTIZÁLT pszichiátriai betegből 93 ezren kapnak csak pszichoterápiás kezelést (átlag 3 x 60 perc), ami csepp a tengerben? Főleg, ha azt is nézzük, hogy 160 ezer embert érint a szorongás is. A komment cunami alapján nekem úgy tűnik, hogy ebben az országban már mindenki járt terapeutánál, kurvára keni-vágja annak minden csínján-bínját és rohadtul nem bírnak a viszkető ujjaikkal, a tudást MEG KELL OSZTANIUK A NAGYÉRDEMŰVEL. A cikk lenne hamis? Nem hiszem!
Most nem nagyon akarnék kitérni arra, hogy az "átlag magyar" milyen szinten él! Nem nagyon akarok azzal sem foglalkozni, hogy a magyarok többsége a büdös életben nem jut el addig a szintig, hogy belássa: TERÁPIÁRA VAN SZÜKSÉGEM. Nálunk ugyanis még mindig dívik az a kurvára elavult nézet, hogy terápiába csak a dilinyósok járnak, én meg jól nem vagyok az.. bibibíííí!!!
Soha nem járt emberek, soha nem tapasztalt dolgokkal kapcsolatban viszont olyan sarkos véleményeket fogalmaznak meg, hogy kinyílik a zsebemben a bicska. Tök mindegy, hogy a Csernust védi valaki vagy épp a P. R. pártjára áll, esetleg a B. K. vonalat érzi a magáénak... véres szájjal szidják egymást, mintha halványlila gőzük lenne arról, hogy miről beszélnek!
Vagy tévedés a cikk és ebben az országban mindenki olyan öntudatossá és gazdaggá vált, hogy már mindenki terápiázik heti 7-15 ezerért? Mert akkor érteném ezt a habzó szájú állásfoglalást! De nem tudok mit kezdeni a kurva magyar népi bölcseletekkel, meg azokkal sem, akik anno nézték a Csernust a Viasaton és máig faszának és lazának tarják mások megalázását.
Soha nem jártam a Csernus Imrénél, pedig én aztán megettem a cirka 20 év alatt nem egy terapeutát. Soha nem is vágytam olyan típusú terapeutára, mint ő. A műsorait sem néztem, mert bár érteni véltem a taktikázását, folyamatos secunder szégyen itatott át, amikor lealázott ezt vagy azt. Férfi, nő... neki nem számított! Nem csak a bántalmazott nőkkel volt nagyon sarkos, hanem MINDENKIVEL.
Nem olvastam tőle, csupán egy könyvet (Bevállalja?), mert nem tetszett a stílusa, mert nem igazán értettem egyet ezzel a hozzáállással, hogy a bizalmas légkör helyett az ember lánya egy kibaszott időgépben találja magát, aztán gyerünk, ugorjunk fejest gyermekkorunk rémségének kicsiny tárházába!
Azt viszont, ami most megy emiatt a könyv miatt pl. a fosbúkon... hát én egyszerűen NEM ÉRTEM. Most arról van szó, hogy kurva sok pszichiátriai beteg van köztünk ellátatlanul, magányosan és az Istenkomplexusukat a dohos szobából ezen keresztül élik ki? Mert bizony némelyek konkrétan a kinyilatkoztatásig mennek! Egy nő azt írta kommmentben, hogy vannak nők, akiknek ez kell. Nem szó szerint így fogalmazott, de a lényeg ez!
Hölgyem! Kop-kop-kop! (ez most képletesen az okos buksiján való kopogtatás)
Honnan tetszik ennyire biztosan tudni, hogy vannak olyan emberek, akiknek bejön az ilyesfajta "terápia"? Egyáltalán! Honnan veszik a magyarok a bátorságot ahhoz, hogy MINDENRŐL AZONNAL ÉS VÉGLETES VÉLEMÉNYT FOGALMAZZANAK MEG?
A terápia kurvára nem az, amit a Csernus mutatott fél órában a Viasaton. A terápia kurvára nem az, amit itt sokan hisznek. Nem dilinyósok járnak terápiába. A dilinyós az sajnos dilinyós. Van, akit lehet gyógyszerrel kezelni és van, akit meg csak szinten tartani. Vannak olyanok is, akiket el kell zárni. De a magyarok szerint akik nem tartoznak ezen kategóriákba és mégis pszichológushoz fordulnak, azok "Rinyálnak, mert jó dolgukban nem tudják, mit kezdjenek magukkal!". Ismerős ez, ugye-ugye?
"Adnék neki egy vakolókanalat, kiküldeném a 35 fokba vakolni, egyből nem lenne kedve/ideje picsogni!" - no, elég Csernusos (a magyar)?
Ha pedig innen indulok, hogy a jó keresztény magyar szerint a terápia a sivalkodó, életükkel semmit kezdeni nem tudóknak való úri passzió, akkor meg megint csak eljutok oda, hogy tapasztalat híján, az előzetes alapján hogy mer valaki véleményt formálni?
Oké, hogy mindenki ért ebben a fostos országban a focihoz, és a legeldugottabb tanyán is tudja a parasztbácsi, hogy félni kell, és ki véd meg, ésatöbbi... de akkor most meg kiderül, hogy a 10 millió pszichológus országa is vagyunk? Nem toljuk egy kicsit túl ezt a "Magyar vagyok, mindenhez értek!" dolgot? Csak egy hangyafasznyit?
Úgy gondolom, hogy azokat az embereket, akik szükségét érzik annak, hogy pszichológushoz forduljanak, nem megcímkézni kellene, nem kivetíteni rájuk a saját nyomorunkat és félelmeinket, hanem TÁMOGATNI. Mert itt kérem szépen nem csak arról van ám szó, hogy a büdzsét átrendezed csinosan, hogy fussa havi min. 40 ezer "csacsogásra". Ez kőkemény munka! Ez fájdalom, sírás, ordítás, taknyon csúszás! A megkönnyebbülés előtt a szarlávás medencében kell strandolni hónapokig vagy évekig! Ha van is katarzis, az sem olyan, mint a filmekben (Az HBO-s „Terápia”… na az áll a valósághoz a legközelebb!!!!!!)! 3 x 60 perc arra sem elég, hogy a szakember biztonsággal eldöntse: melyik csapás az, ami nem kellene, hogy legyen vagy épp kellene, hogy legyen. Ez nulla! A sok szép stadion, meg 90%-kal támogatott alparzolam helyett inkább járhatna állampolgári jogon a pszichoterápia!
Természetesen ehhez le kellene számolni az olyan sötét és (igen, leírom kapjátokbe!!!) BUTA gondolatokkal, minthogy a gazdagok időtöltése csupán a terápiázás! Míg a kineziológia, a vegánság, az angyalkórussal danolászás, a trénerhez járás (ó baszdmeg!!!!) és hasonszőrű társaik, amiket nyilván a piac igénye hozott létre, szárnyalnak és a társadalmi elutasítottságuk minimális, addig a terápia itthon még mindig egyenértékű a "flúgos plecsnivel". Pedig nem olyan ördögtől való elképzelni, hogy mennyire más emberek laknák ezt az országot, ha legalább mind az 560 ezer beteg terápiában részesülne! De akár az összes magyar!
Rövidtávon nyilván ajvékolna az egész ország, miközben ki-ki a maga szarlávás medencéjében nyomná a DJ Bobo-ra a saját terápiáját, hosszútávon viszont... hát pl. és tényleg csak pár pölö:
- Talán nem nevelnénk generációról generációra az öntudatlan tömegeket, talán többen gondolkodnának, mielőtt kinyitják a szájukat vagy a billentyűzeten keresztül tolnák az épp aktuális okosságot. Talán kevesebb lenne nemcsak a fizikális erőszak, hanem a VERBÁLIS IS!!!! Utóbbit ugyanis nagyon kapják a nőktől a férfiak! Mi, gyenge nők bizony nem tudunk ököllel nekimenni a férfinak, viszont egy kapcsolatban bőven van időnk kasztrálni a pasast a folyamatos verbális alázással. Ahogy a gyermekünk jövőjét is megpecsételik azok a hazug tanok, hogy "Verd meg mindennap, ha nem is tudod miért, ő tudni fogja!", meg "Engem is elvertek, oszt mégis ember lettem, neki sem fog ártani" és társaik. A világból ki tudok futni, amikor valaki, aki nem dolgozta fel, csak elfojtotta a traumáit (az elfojtás sem rajta múlt!!!), nekiáll okoskodni, hogy mindig így volt, eztán is jó lesz így. Mintha az asszony- és gyermekverés, a férfiak kasztrálása TÉNYLEG JÓ LENNE! Hát nem az! Kurvára nem az! De persze, ugorjunk csak visszafelé, rögtön a pattintott kőkorszakba!
Nyilván a pszichológusok is összekaphatnák magukat, meg az állam is! Ki kellene végre gyomlálni ezt a szakmát is, de nagyon keményen! Tűzre az összes halottlátóval, angyallal danolászóval, az összes csakratisztogatóval és mindenkivel, aki azt meri állítani, hogy a folyamat cukorszirupos lesz, fájdalom nélkül. MINDEGYIK HAZUDIK!!!! De ezért élnek jól, mert a sok öntudatlan magyar, ha érzi is, hogy baj van, ha meg is fordul a fejében, hogy talán kezdeni kellene ezzel valamit, hiszen jéééé bassza meg, 43 ezredszer tolta elém az élet, és én 43 ezredszerre sem tudok rajta túllendülni, akkor sem akar fájdalmat. A magyar az mindent akar, RÖGTÖN ÉS LEHETŐLEG A LEGKÉNYELMESEBBEN.
A magyar ember pont úgy hanyagolja el a lelkét, ahogyan a testét! Miután hónapokig növeszti a rákját - csak egy újabb példa - teljesen fapofával jön egy szép napon követelőzni, hogy most azonnal gyógyítsanak meg, mert NEKEM EZ JÁR! Nincs benne kétség! Nincs benne semmi, csak az akarat! Teljesüljön, amit ő aznap épp akar! S ha történetesen aznap úgy ébredt, hogy "gyógyítsák meg a rákom", akkor nem tud mit kezdeni azzal, hogy várnia kell. Egy percet sem képes várni, nemhogy heteket, hónapokat! (Nem, ezzel korántsem állítom, hogy az „átlag rákos magyar” ilyen, de vannak köztünk ilyenek is szép számmal!!!!)
Ugyanez a lélek! Hiszem, hogy sok magyar tudja, érzi, hogy szüksége lenne segítségre, de szégyelli, nem akar "dilinyós" lenni és nem akar hosszabb időn át foglalkozni sem ezzel. Amit meg végképp nem akar: szembesülni azzal, hogy ahogy eddig gondolta, hát az nem úgy van.... lehetetlen feladatnak tűnik, hogy feladja addigi önmagát és a rettegés, hogy ki lesz belőle egy-két év terápia után, elveszi a kedvét az egésztől. Túl hosszú, túl drága, túl fájdalmas! Évekkel ezelőtt én is rinyáztam a terapeutámnak, hogy faszom kivan, már évek óta csináljuk és semmi, nincs intstant kapszula, amit csak lenyelek, az jól meghánytat, aztán viszlát? Ő nevetett és közölte, hogy vannak módszerek, amik rövidebbek, olcsóbbak és egyáltalán nem fájdalmasak, de egy ponton túl bizony egy nagy ló vérvörös faszánál nem érnek többet.
Aztán van az a magyar is, aki minden létező előadásra elmegy, mert azt hiszi, azzal, hogy meghallgat egy szaktekintélyt, másnap reggel úgy ébred majd, hogy faszán a helyére került a kirakósban minden. Ők tudnak még nagyon csalódottan óbégatni, hogy nem ér az egész semmit, ott voltam, ott ültem vagy 120 percen keresztül és hallgattam, nyitott füllel, aztán reggel mégis ugyanabban a szarban ébredtem! Nos, ez egy újabb saját tapasztalat: A könyvek jók. Nem mindegyik, de nagyon sok tényleg KURVA JÓ. Ha viszont csak olvasgatjuk, mint egy regényt, hát kb. oda jutunk, mintha bámulnánk a saját köldökünket (ugyanez igaz az előadásra járásra is). Azok a feladatok pl. nem azért vannak, mint Brian könyvében az üres lapok (Family Guy – Brain elment trénernek és írt hozzá 2 óra alatt egy könyvet). Egyedül is el lehet jutni valameddig, de csak akkor, ha az ember beleteszi szívét-lelkét nem csak úgy olvasgat neki tetsző dolgokat. S a pozitívkodást tartom ezen a téren a legrosszabbnak! Louis Hay és akik utána/belőle nőttek, édes Jézus! A pozitív pszichológiai személetnek helye van, csakhogy azt a kóklerek sosem mondják el, hogy egy ponton túl bizony a bennünk lévő szarral is kezdeni kell valamit, mert nem lehet folyton csokis muffint hallucinálni a gőzölgő fos helyére! Egyszerűen nem lehet!
"Ha valami rossz gondolatod támad, csak gyorsan keress egy pozitív, helyettesítő mondatot és azt mantrázd helyette!"- ez így önmagában egy kurva nagy faszság, mert nem fedi a valóságot. A bibi szerintem ott van a képletben, hogy senki nem írja le és nem mondja el, hogy először tudd meg egy hozzáértő segítségével, hogy mi lapul a lelked előled is elzárt részeiben, aztán ezzel a segítővel közösen találjatok helyettesítő mondatot, miután az eredeti traumát feldolgoztátok. Megint egy egyszerű példa:
Megyek az utcán, semmi bajom nincs, zenét hallgatok. Jön egy szomorúbb szám és puff, a semmiből beugrik a jeges rémület: Újra 10-11 éves vagyok, ott térdelek a krumpisgödör mellett, és újra átélem, hogy az apám azzal szórakozik, hogy próbálja egy kapával levágni az ujjaim. Lever a víz, kapkodom a levegőt, embriópózba fordulok a villamosmegállóban és közben próbálok keresni egy pozitív, helyettesítő mondatot. Mindeközben végtelenül szenvtelen emberek mennek el mellettem, biztos azt hiszik, hogy részeg vagy drogos vagyok, megérdemlem a kínt, amit épp átélek. Én csak próbálkozom, próbálkozom, és nem jön SEMMI. Egyszer megpróbáltam úgy nézni az egészet, hogy "Hmmm... az apám kínoz és meg akar csonkítani, de hála neki, milyen gyors vagyok a mai napig! Nekem aztán nem alszik meg a tej a számban! Én aztán ugrok, ha pattanni kell". - Nos, ez nagyon gyenge és a bennem élő kislánynak, annak a kislánynak, aki akkor és ott nem tudott védekezni, FELHÁBORÍTÓAN KARCSÚ ÉRVEK EZEK!
Sokkal többet ért az, hogy hónapokon át védett, bizalmas légkörben gyúrtam az egészet. Volt, mikor csak zokogtam és nem fújtam ki a levegőt, majdnem beleájultam abba a megválaszolatlan kérdésbe, hogy "Mit tettem, hogy ezt érdemlem???". Aztán sokat segített az is, mikor felnőtt fejjel képzeletben beleléptem a szituációba és megvédtem a saját gyermek énem. Rettentően sokat számított, hogy MEGÉRTETTEM: NEKEM EZEKRE A DOLGOKRA AKKOR NEM VOLT RÁHATÁSOM, NEM TEHETTEM SEMMIT! MINDEN, AMIT TETTEM, AZÉRT VOLT, HOGY TÚLÉLJEK. S persze az sem volt semmi, mikor - szintén védett, terápiás környezetben - egyszerűen kiéltem a feltámadt bosszúvágyamat! Szarrá aprítottam a saját köcsög apámat képzeletben, miközben úgy üvöltöttem és csapkodtam, mint egy idegbeteg rinocérosz! Áldozatból tettes lettem. Aztán újra áldozat. Hinta-palinta. Mostanában, ha belém vág ez az érzés, egyszerűen elkezdem magamban a kislányt ringatni, s miközben hallom, ahogy zokogva újra és újra azt kérdezi, hogy "Mit tettem, hogy így bánik velem apu? Mit tegyek, hogy szeressen apu?" - én folyamatosan mantrázom neki, hogy ÉN ITT VAGYOK, ÉN NEM HAGYLAK EL ÉS NEM HAGYOM, HOGY BÁRKI BÁNTSON! Ettől megnyugszik! Ringatózunk pozitívan. Ő meg én. Sokat beszélgetek a kicsimmel, és ez többet ér ezer kineziológiánál, millió trénernél és csilliárdtrillió hazug pozitívkodásnál.
A terapeuta meg amúgy nem csak ült ott kukán, mint egy monodráma előadásán! Ezt kellene megérteni! Ő egyfajta tükör! Ő az, aminek az anyánknak, apánknak kellett volna lenniük! Egy jó terapeuta minden pénzt megér, hiszen az ő reakciójából az ember le tudja szűrni, hogy szerethető, elfogadható, hogy a viselkedése, az érzései, a gondolatai nem születésétől fogva rosszak! Ha kipróbálsz egy új rúzst, de nincs tükröd, honnan tudod eldönteni, hogy megfelelő az árnyalat? A bátrak nyilván kimennek az utcára és a nagyközönség reakciójából szűrik le, amire szükségük van. A kevésbé bátrak viszont nyugodtabbak, ha már a vásárláskor tudják, ez az ő színük.
Természetesen, mint korábban is utaltam rá, ki kellene gyomlálni ezt a szakmát is, mert nehogy már simán "praktizáljon" valaki, aki ezer órát ült a saját nyomorát feldolgozandó egy szakembernél! Ez a világon senkit nem jogosít fel arra, hogy terapeutának képzelje magát! Mégis nekik áll a zászló, meg a pszichiátriai beteghordónak, aki eltanulta a kifejezéseket, van fehér köpenye is, miért ne adná ki magát szakembernek? Persze feketén, mindent adó- és bármiféle felelősségvállalás nélkül. Sőt, ez az öngerjesztő folyamat már ott tart, hogy egyik képzi a másikat és a "klienseket" egymásnak passzolgatják. Amit elkövetnek ellenünk AZ A BŰNÖK LEGSÚLYOSABBIKA! Kiszolgáltatott, sérült emberekkel szemben ez a legnagyobb bűn, amit ezek az önimádó, kiművelt gecik tesznek! Mégsem ordibál egyetlen képzett pszichológus sem, nem tiltakoznak, nem tesznek semmit!
Se vége, se hossza ennek a témának. Ha annyit elérnénk legalább, hogy az önismeret ne egy félelmetes, kigúnyolandó szó lenne, már előrébb lennénk. Sanszosan ehhez itt kis hazánkban kell még 20-30 év. Egy komplett generációnak a föld alá kell kerülnie ahhoz, hogy ezek a hazug életbölcseletek kikopjanak. Persze addig, míg szülünk és nevelünk ilyen makákókat, mint mi magunk is, addig a folyamat csak tolódik és tolódik kifelé. Még szerencse, hogy van fosbúk és kiírhatjuk a személyeskedő véleményünket MINDENRŐL egy cuki kis macskás kép mögé rejtve igaz valónkat. Még szerencse, hogy van insta, ahol prezentálhatjuk azt az életet, amit elérni ugyan nem igazán tudunk, de vágyunk rá. Még szerencse, hogy egyenlőre senki nem címkéz meg minket a magamutogatásért. 10 millió, lélekhez nem értő, szinte lelketlen magyar országa ez.
Már tíz hosszú éve mondja Kirk Lazarus, hogy SOSE NYOMJÁ' FULL KRETÉNT!
