Ez is csak egy kamra. Hűvös, sötét, poros és száraz, funkciójából adódóan pedig tele van polcokkal, rózsamintás szegélyekkel, s más befőttekkel. Átlagos kamra, átlagos üvegekkel. Majdnem minden háznál akad egy ilyen.
Alulról a harmadik polcon ücsörög már hosszú évek óta a szóban forgó befőtt, kinek vékony acéllemezből készült fedelét itt-ott már a rozsda is kikezdte, a celofánja is megfáradt, nem zizeg oly hetykén, mint hajdanán. Üvegteste egyre fakóbb, újabb és újabb porréteg borítja be, ahogy évről-évre arra vár, hogy beteljesíthesse végső küldetését. Csendesen vár, néha csüggedten, néha szomorúan. A tény azonban akkor is az, hogy MÉG MINDIG VÁR, még mindig remél.
Akárhányszor kulcs csörren és nyílik az ajtó, a fény pedig lustán belopakodik a falak közé, ez a befőtt folyton nyújtózkodik és próbálja felhívni magára a figyelmet. Bizakodik, hogy ezúttal őt választják majd. Amikor pedig újra sötétbe burkolóznak a falak, akkor a kis befőtt képzeletben éli át a csodás találkozás pillanatait. Van ideje képzelődni, hiszen amíg nem bontják ki, tulajdonképpen teljesen mindegy, mivel tölti az idejét.
"Érik"- ezt szokta mondogatni a szomszédoknak. Azoknak, akik sűrűn költözködnek. Tegnap este is élénk eszmecserét folytatott a paradicsompürés üveggel, aki kicsit már idegesítően sokszor járt az ajtón kívül, s némely beszámolója annyira túlzónak tűnt, hogy befőtt legyen a talpán, akiben nem ébreszt gyanút. Mert az ajtón túl - harsogta a pürésüveg - ott olyan dolgok történnek, amiket egy mezei kompót nem is bír felfogni.
Az ilyen leereszkedő üvegektől mentsen csak meg az Isten! - mantrázta magában a kompót, de kifelé nem mutatott semmit. Csendesen várt tovább. Hejj... pedig de szívesen megmondta volna a magáét Paradicsom Uraságnak. Szinte bugyogott már a saját levében, épp hogy ki nem futott dühében. De mindebből a pürés üveg vagy a közelben savanyodó uborkák semmit sem vettek észre. Ő pedig figyelt, tanult, és várt. Megtanulta, hogy nem feltétlenül az a legjobb kompót, melyet rögtön kivisznek a kamrából. Kitapasztalta azt is, hogy némely üveget - mint a paradicsompürést is - csak alkalmanként használnak. A köztes időben azonban pontosan ugyanúgy ücsörögnek ezek az üvegek is a sötétben, mint ő maga. Megfigyelte, hogy a "szeretet" mily sok formában létezik. Eprest, a lekvárosüveget például sosem vitték ki a kamrából, ellenben annál gyakrabban jártak be titokban élvezni az ízeit - ő pedig boldog volt. Mármint Epres. Nagyon ritkán rendezett csak jelenetet, s az is inkább azt volt hivatott szolgálni, hogy gyakrabban látogassák. Alapvetően meg volt elégedve a sorsával. Aztán ott volt Zsíros, a vén bödön, aki néha napokig a fényben élt, aztán egyszer csak kurtán-furcsán visszatért közéjük. Mit történt odakint? - Zsíros sosem mesélte el senkinek, s a kis kompót azt is tudta már, hogy amiket Morzsa mond a többiekről meg úgy általában az életről, a céljukról, na az pont nem feltétlenül igaz. Csak morzsákban tartalmazta az igazságot Morzsa beszámolója - híven a nevéhez.
Azt kérdezed, mire várt hát mégis oly hosszú ideje a címben szereplő befőtt? Hát, hogy nyíljon az ajtó, s végre megakadjon valaki szeme rajta is. No, nem csak úgy Hűbelebalázs módjára, mert látott már ilyet és azt nagyon nem tudta a saját jövőképével összeegyeztetni. Szívében mai napig nem szűnt meg gyászolni a kis Kovászost, akit egy fogcsikorgató hajnalon választottak ki. Nagy hanggal, durván tépték le a fedelét, s mielőtt szinte egy szuszra megitták volna a levét, még volt idő egy furcsa nótára is... de egy óvatlan mozdulat elég volt, s Kovászos a padlóra került összetörve. Hiába jajgatott, hiába vádaskodott ("Kihasználtál!!!"), végül lapátra került uborkástól, üvegszilánkostól. Habos vízzel mosták fel utána a padlót, s ma talán egyedül a kompót az, aki még emlékszik arra az üvegre..
Nem, nem!
Ő arra vágyott, hogy gondos mérlegelés után essen rá a választás. Arról álmodozott, hogy megnézik a küllemét, lefújják róla a port és gyengéden, esetleg kanállal feszegetik le a tetejét, nem pedig úgy, hogy odacsapdossák a kis fejét az asztal sarkához. Nagyravágyó volt a kompót? Lehet...
Mégsem tudott ettől a képtől szabadulni... ahogy - még kibontás előtt - üvegtestét örömmel a fény felé tartják, hogy lássák a tartalmát. Azt, ami ott van benne, amit érlelt már hosszú-hosszú évek óta. Mámorosan várta a pillanatot, amikor illatával, ízeivel gyönyörűséget okozhat végre VALAKINEK.
Valakinek, aki minden cseppjét élvezi s nem dobja csalódottan a komposzt tetejére azért, mert alma ugyan van benne, de őszi meg nem, hanem válogatás nélkül kanalazik belőle.
Valakinek, aki a roppanós cseresznyét is ugyanolyan gyönyörrel falja, mint a kissé puhább sárgabarackot.
Valakinek, aki ha talál is benne kivetnivalót, tudja rá a megoldást (még egy kis cukor, esetleg süteménybe töltelék, bármilyen lehetőség vonzotta a befőttet).
Valakinek, aki úgy érzi, ha iszik a levéből, az felüdíti, felfrissíti.
Valakinek, aki, miután a kompót elfogyott, még sokáig jó szívvel gondol rá...
