Idén először azt hittem, mindent megtettem, hogy a május ne lephessen meg. A Svábnak olyan levelet írtam még hónapokkal ezelőtt, hogy ha van egy markényi önbecsülése, nem merészel kapcsolatot kezdeményezni velem. A Bondot meg már tavaly leépítettem. Legalábbis szentül hittem ebben, de hát nem múlik el év május nélkül és a május nekem mindig fordulópont. 

Pénteken történt még... már két napja és én lezuhantam megint egy mély, sötét feneketlen gödörbe. Csak egy kurva viber üzenet, több, mint fél év után: 

"Tiltottál-töröltél? :)"

- írta nekem Bond. 

Csak bámultam a telefon kijelzőjét, hogy mi a fasz???????????????? Mi van????????????????

Ledermedtem. Kezem-lábam elkezdett remegni, elment a hangom, majdnem lehánytam magam. Mit akar ez még tőlem? De tényleg mit? 

Évek óta ott van a telefonomban/életemben. Alig kaptam tőle jót, cserébe elvette az önbizalmamat ő is rendesen. Nem volt nehéz dolga, elismerem. Önbizalommorzsákat sepreget még ma is csak össze, hogy legalább a munkahelyemen helyt tudjak állni! Hordom az álarcot, s amikor a hosszú-hosszú műszaknak vége, akkor én katatón állapotban hazajövök és lefekszem aludni. 

Elfogadtam, hogy ez az élet, nekem ennyi jutott és reménykedem, hogy talán holnap... talán holnap velem is történik valami. Valami jó! Ez utóbbi nagyon fontos. Kiszipolyoztam magam minden téren, odadobtam az életem az embereknek, a betegeknek és orrvérzésig nyomom. Mert muszáj és mert addig sincs időm a saját nyomorúságos életemmel foglalkozni. Hogy rinyázhatnék én, mikor naponta találkozom olyanokkal, akiknek megrohasztotta már akár az egész testét a rák, s ők mégis, mégis... ÉLNI AKARNAK. Segítek nekik, ahogy tudok, ebben kiváló vagyok, közben pedig próbálom az életkedvüket magamba szívni. Irigylem az élni akarásukat, ami bennem épphogy csak pislákol. Akármennyire is erőltetem az agyam, alig-alig találok olyan emléket, amiben én úgy Istenigazából nagyon szerettem volna élni. Számomra ez az élmény teljesen ismeretlen s míg az átlagot a halál rémíti, engem rettenetesen csábított már egész kislánykorom óta. 

Azt már megfejtettük, hogy miért vonzódom az akasztáshoz, ahogy azt is, hogy a halál számomra menekülés a rettenetes, rettenetes élet elől! Lassan 42 éve élek rettegve és nem sikerült az életnek bebizonyítani, hogy szép, jó és biztonságos! 

Azzal, hogy lemondtam a családalapításról és lemondtam egy normális kapcsolatról viszonylag kilengésmentessé tudtam tenni az életem. Amióta nincsenek férfiak benne és egyáltalán nem adok időt magamnak a lelkizésre, kiegyensúlyozottan/zombiként/átlagmagyarként éltem én is. Pár hónap csupán, nem sok és annyira nem is élveztem, de borzalmas sem volt... 

... és akkor megpittyent a kurva telefon és visszajött egy démonom és nekem nincs erőm harcolni. Lezuhantam... nem is... leugrottam egyből a mély gödörbe és kapartam még lefelé, meg fedtem be magam: halott vagyok, nincs ki után érdeklődni, inkább meghalok, minthogy újra táncba vigyenek, mert tudom mi a vége... a vége ugyanaz, hogy becsmérelni fognak, ítélkezni felettem. Minden évben valamelyik állítólagos exem felbukkan, megbasz vagy nem és a végén elhagy újra, mert én rossz vagyok. Nagyon-nagyon rossz. Aztán pár hónap után ezek a nekrofil állatok jönnek a tetememhez és vagy megbasznak úgyis, vagy, ha még a gyász nem múlt el, kiverik a hullámra. Meggyaláznak újra és újra. Nem temetnek el, mert azt nem érdemlem meg. Mert rossz vagyok. Nagyon nagyon rossz. 

Én pedig fekszem ebben a kurva mély, kurva sötét gödörben és könnyek közt kérdem, hogy ha annyira rossz vagyok, miért jössz ki a tetememhez újra és újra? Miért ütöd ki a szívem, hogy éljek neked még egy kicsit? Azért, hogy után újra megölj? 

Másképp kellene látnom ezt, tudom! Nem vagyok tehetetlen és nem vagyok hulla. El is küldtem minden ilyen vérszívó, nárcisztikus faszt a vérzivataros picsába. De mikor lesz ennek vége? Mikor értik meg ezek a beteg állatok, hogy vége és nincs tovább? Hogy nincs több pávatánc? Szépen mondom, nem használ. Ordítok, nem használ. Néma maradok, nem használ. SEMMIFÉLE FEGYVEREM NINCS EZEKKEL SZEMBEN. 

S ha őszintén kinyilvánítom, hogy baszódjál meg Kispajtás!, akkor jön a lemez "B" oldala, olyan népszerű slágerekkel, mint "Te pszichopata kurva vagy!", "Vedd be a gyógyszereid, aztán olvasd vissza, mit írtál!", "Akkor sem kellenél"... de hosszú a lista, remek nóták vannak még! Mindegyik főszereplője én vagyok! Mindegyik arról szól, hogy én mennyire megkeserítem a puszta létemmel mások életét. A zárszó pedig mindig egy köpés, hogy a kurva anyámat, soha a büdös életben velem szóba nem állnak. 

Aztán eltelik pár hónap, akár egy év is.. tök mindegy! És pittyen a kurva telefon! Pittyen és én ledermedek és megyek a gödörbe. Így is úgy az a vége! Idén a Bond jött, és hogy ő sajnálja, hogy én így gondolom! Ő, akit kb. 5 éve nem is láttam és neki nem kell a sallang, ha dobom az éterben. Bond, akiről semmit sem tudok, csak, hogy kék a szeme és olyan hangja van, amitől elolvadok. De közben meg dühös vagyok, mert nem kapok választ arra, hogy mi a kurva anyámnak keres meg újra és újra? Mit akar valójában? Unalmában megkeres? 

Miért nem tudnak elhagyni engem végleg a férfiak? Miért? Miért jönnek vissza, ha én ennyire rossz vagyok, mint ahogy újra és újra a fejemhez vágják? Azért, hogy ezt elmondják? Minden egyes kibaszott évben?

Soha nem fogok erre választ kapni. Soha. És én péntek óta megint nem eszem és bőgök egész nap. Ki sem tudok kelni az ágyból. Minden erőm elfogyott. Mert ezek a pávatáncok hetekig is eltartanak és iszonyatos energiákat emésztenek fel, de nekem az nincs. Nincs energiám egy újabb tánchoz! Nem tudok pávaként táncolni, mielőtt leölnek! Most már tudom, hogy mi a tánc vége és nem akarok önként még táncolni is a legyilkolásomhoz... nem akarok táncolni! 

NELEGYENTÁNC!!!