Csak azért kérdem, mert én bizony rekedtre ordítottam magam tegnap este. Még az is lehet, hogy melletted álltam Komám! 

Rettenetesen jó koncertet nyomtak! 

Nagyon régi számokkal kezdtek, aztán jöttek a nagy slágerek és végül az új albumról is játszottak min. 5-6 számot. Az énekes is szakállt növesztett, mikor kijött a színpadra, egyből a Bosszúállók ugrott be, amikor Thor mondja Amerika Kapitánynak, hogy "Lekoppintottad a szakállamat". 

Nagyon-nagy buli volt! Azzal az exemmel mentem, akit befogtam anno egyéjszakásnak. Azóta ugyanis tisztáztuk a dolgot, és magamnak is rá kellett ébrednem, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem izgat az, hogy őt egy másik nő izgatja. Nem is volt semmi kellemetlenség! Visszakaptam a necc partin tanúsított minden figyelmet, csak annyi volt a dolgom, hogy élvezzem a koncertet, amit meg is tettem. 

Elsőre kaptam egy 3 cl-es vodkás almalevet, de mire besétáltunk a színpad elé, valahogy le is gurítottam. Exem nem szarozott, odahozott nekem fél liter almalevet, amiben 3 dl! vodka volt! Mondanom sem kell, hogy mire a zenekar feljött a színpadra, én már megfelelő hangulatban voltam. 

Az elején ott állt előttem egy nő a barátnőjével, meg egy faszi a társaságával, aztán úgy alakult, hogy a nő és a férfi elkezdett egymással ismerkedni. Mennyire romantikus, ugye? Őszintén drukkoltam nekik, de amikor már a második számot kezdték a fiúk és én nem hallottam az énekest, mert az orrom előtt ordított egymással a férfi és a nő (ismerkedni próbáltak egy koncert zsúfolt nézőterén!!!), akkor a vodkagőz felment bennem, odahajoltam és egyszerűen megkértem őket, hogy ezt ne itt és ne most, mert én nem az ő drámájukra vettem jegyet, hanem a Vad Fruttikra. A pasi egy kicsit hőzöngött, aztán szerencsére ő is inkább a Fruttikat hallgatta. Az mindenképp pozitív, hogy a saját szemeimmel láthattam: még ma is lehet ismerkedni net nélkül! 

Fúúú... semmi hangom nincs, a fejemben pedig legalább egy falka bipoláris mókus kelt fel velem, a mániás szak kellős közepén!

"Mi lenne jó?"

Algo, kávé, Monster rehab és ágy... és tudom, "kicsit jobb lesz holnap"! 

Közben nagyon érdekes, de valamiért egyszerűen megint rám tört ez a tehetetlenség érzés... ez a nem kellek senkinek... nem szeret igazán senki... és ettől borzasztóan szomorúvá váltam. Nem tudom, hogy ez a másnapossággal törvényszerűen együtt jár-e, de az biztos, hogy tegnap éjjel a csillagok közt repültem, ma pedig már látványosan kukacok eszik a testem! 

Egyszerű szomorúság van bennem... semmi harag, düh vagy más negatívum. Csupán vegytiszta szomorúság.

Elszomorít a tudat, hogy mérhetetlen alkohol kell ahhoz, hogy egy kicsit is merjem magam boldognak és felszabadultnak érezni! Elszomorít a tudat, hogy bár volt kísérőm, tulajdonképpen egyedül voltam ezen a koncerten (is). Elszomrít a tudat, hogy a józanság, a józan világ annyira sivár már számomra, hogy semmiféle flow-t nem tud kicsikarni belőlem. Elszomorít, hogy józanul megint foglalkoznom kell a nyomorult életemmel, hogy józanul nem vagyok képes kiállni magamért... meg ilyen dolgok....

Nemrég kereken 18 percig bírtam azt, hogy ültem a kezeimen. Szó szerint. Olyanok voltak ugyanis, mintha önálló életet élnének (Náci zombik hejj!!!!!). Meg akartak ölni a kezeim. Azt mondták, hogy semmi értelme az egésznek, hogy nem lesz jobb holnap, hiszen már  holnap van és lám... itt ülsz egyedül, megint és újra EGYEDÜL. Azt mondták a kezeim, hogy vessek véget ennek, kössem fel magam, ragadjam meg a borotvát vagy a gyógyszeres üveget! CSINÁLJAK VÉGRE VALAMIT! Ültem rajtuk, remélve, hogy még én vagyok a főnök és hallgattam őket... hol a jobb, hol a bal üvöltözött velem! Minek élni? Mit remélsz? Semmit. Nem remélek semmit. "Nem kérek és nem remélek". Már majdnem felálltam, mereven a gázcsövet bámulva. Majdnem. Aztán azt mondtam a kezeimnek, hogy üthetitek a billentyűzetet, emelhetitek a súlyokat, de rám nem emelhetitek magatokat! Az megtiltottam! A bal legszívesebben lecsapott volna! Most sírnak hangosan, amiért nem hallgatok rájuk, holott ők sokkal jobban tudják, hogy mi lenne jó!

Meg a kis faszomat, azt! Mindenki meghal egyszer. Én is megfogok. De nem fogom megölni magam, csupán képzeletben. Ezt megengedtem a kezeimnek! Az agyamon keresztül kiélhetik a vágyukat, meg is kínoznak rendesen! Nem holmi szarfaszú kezeim vannak nekem! Emlékeznek a "Törvénytisztelő polgárra", úgyhogy szépen fekszem egy asztalon, felettem tükör, hogy minden láthassak és a kezeim bizony fűrészelnek engem. Apró, pici darabokra. Külön a lábfejek, külön a lábszárak, nemi szervek, míg csak egy béndzsa torzó marad belőlem. Akkor jönnek a szemhéjaim, nehogy már ne lássam, majd a bőrömet nyúzzák, s végül a fejemet is levágják. Szanaszét heverek... DARABOKBAN!  A bal kezem elégedett, a jobb viszont máris nekiállna eltüntetni a nyomokat. Zsákot kér, rongyokat... csupa praktikus dolgok miatt dobol a véres asztalon türelmetlenül az ujjaival. Rendnek kell lenni! A bal viszont játszani akar, rosszalkodni, úgyhogy egy karóra tűzi a fejem és rohangál körbe-körbe, büszkén magasba emelve a véresre szabdalt pofám! A jobb kergeti őt, szidja, hogy nem elég komoly, végül is itt most megöltek engem, és ez itt nem a Trónok harca kérem szépen! 

Fúúúú.... nagyon nehéz nap lesz a mai. Már érzem, hogy éhes vagyok, de a kaja gondolatától rám tör egyből a hányinger... magamtól, az életemtől...