Még sötét van, amikor felébredek a szuszogására. Szorosan ölel álmában, védelmezőn. Minden lélegzetvétele csiklandozza a nyakam. Kiskifliként mélyebbre csúszom, hogy teljes testemmel érezzem őt. Még alszik, tenyerével azonban simogatja a hasam. Várom, hogy pirkadjon.
Kezemmel én is a pocakom körül matatok, s magamban egy dalt dúdolok. Nincs szövege, helyben találom ki a dallamot is. Mosolygok a sötétben és örvendezem. Ahogy lassan bekúszik a fény a szobába, ő is kezd magához térni mögöttem... szorosabbá válik ölelése és félálomban dörgölőzik hozzám, ahogy minden reggel szokta. Felhúzom a jobb lábam, s lassú csipőringással készülődöm a befogadására. Mi így szoktuk. Nekünk ez jelenti a meghittséget és a romantikát. Nem fordulok meg, csak hagyom, hogy bennem ébredjen! Régebben hatalmas lökésekkel érkezett, vasmarokkal fogva körbe, mostanság azonban félve, nagyon gyengéden járkál bennem ki-be.
Nem sietünk, nem emészt el egyikünket sem a mindent elsöprő vágy. Már nem... képesek vagyunk a gyengédségre, az elfogadásra, a szeretetre. Figyelünk egymásra és RÁ! Főleg RÁ! Még az orgazmusunk pillanatában is NEKI örülünk! Lihegve fújtatunk, nem vagyunk már fiatalok! Érzem, ahogy életereje lassan folyik ki belőlem, de még mindig nem szólalunk meg, csak vagyunk. Együtt.
- Iszunk egy kávét? - kérdi ő sok-sok perccel később.
- Ühüm. - suttogom lustán a párnába. Felkel, matat odaát, én pedig embriópózban élvezem a meleget, a biztonságot. Orromat megcsapja a fahéj és a vaníliás cukor illata, aztán pedig a csodás kávé... kicsit később visszacsusszan mellém, s orrom alá dugja a kedvenc csészémet, benne a finom nedűvel.
- Jó reggelt! - mosolyog rám és megcsókol. Csendesen kávézunk, s bár már nagyon kell pisilnem, nem mozdulok. Élvezem a pillanatot, az érzést, hogy van nekem valakim, s én is vagyok valakinek, s nekünk kettőnknek lesz valakink. Együtt simogatjuk a hasam, Neki is jó reggelt kívánunk, s úgy beszélgetünk Vele, mintha már itt lenne köztünk tényleg. Kint hideg van, borús az ég, de minket ez cseppet sem zavar. Nincs semmi, ami a hármunk harmóniáját megbonthatná. Nevetgélünk, sutyorgunk, mint a tinik... brummog a pocakomba, életbölcsességeket oszt meg Vele és csókolgatja.
Azt hiszem ennyi... nem egy nagy álom, elismerem (nem egy "La La Land"). Nincs benne semmi extra, csak a tudat, hogy mindez ÖRÖKKÉ ÁLOM MARAD. Ettől oly fájdalmas, viselhetetlen... mert lehetett volna így is. De nem így lett.
Egyedül fekszem, egyedül kelek, hideg mellettem az ágy. Most már így is marad. Kihűlt minden, megfagytam én magam is. Nem nyitom ki a szemem, nem akarok szembesülni egy újabb nappal, NÉLKÜLÜK. Bénán bámulom a plafont és nem mozdulok.
