Nagyon jól telt a tegnapi napom, mert voltam terápián és kibeszéltük a hétvégi eseményeket. Az számomra is teljesen világossá vált, hogy a nő mérhetetlen gyűlölete a féltékenységből fakad, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy nézek ki vagy milyen a személyiségem! Nem csak rám féltékeny, hanem MINDENKIRE (korra, nemre, vallásra, fajra kivétel nélkül!)! 

A másik fontos dolog, ami a masszív csontrágás eredményeként kijött, s ami talán örökre bennem marad, ha nem segít a nagyon okos terapeutám: 

Nem feltétlenül azért irritál és dühít a nő, mert a fiatalkori énemre emlékeztet! A terapeuta segítségével, abban a biztonságos környezetben ki tudott szakadni belőlem nagyon mélyről, hogy miért DÜHÍT az egész ennyire! 

KURVÁRA BOSSZANT, HOGY AZ ILYEN AGYALÁGYULT NŐKNEK IS MEGADATIK, HOGY SZÜLJENEK ÉS AZ ILYENEK MELLETT IS OTT VAN EGY (KASZTRÁLT) FASZ! 

Hát mi van ezzel a világgal? Ebből a nőből egy is sok a földre, az Univerzum mégis engedte, hogy még 4 hasonmást idebasszon a földre! Nem akar változni, nincs is tudatában, hogy változnia kellene, mégis van társa! Hogy lehetséges az, hogy az ilyen némberek is találnak maguknak valakit, aki SZERETI ÉS TISZTELI ŐKET? S ha már így van (Rendben, nem kell, hogy megdögöljön a szomszéd tehene!), akkor ÉN miért nem érdemlem meg ezt? Mit kell még tennem ahhoz, hogy valaki bennem is meglássa a szeretnivalót? 

Hogy lehet az, hogy sokkal kriplibbek mellett kitartanak a férfiak, várnak rájuk, türelemmel elviselik, hogy kriplik, mindenben segítik őket, ajnározzák őket, még akkor is, ha fájdalmon kívül semmi mást nem kapnak tőlük?????

S itt vagyok én, aki tudatosan 5-6 éve kerülöm az együttélős kapcsolatokat, hiszen nem érzem magam késznek rá, de én mégiscsak egy önismereti, önfejlesztő úton járok, látványos és kevésbé látványos, ám annál mélyebb változásokkal, s bennem mégsem látja senki, hogy esetleg olyan személy vagyok, aki mellé érdemes odaállni! Nem látja senki, hogy talán érdemes értem is kitartani! Nem látja senki, hogy érdemes várni rám az út végén, érdemes akár járni is velem ezt az utat! Engem ebből a szempontból nem lát senki! 

Nyilvánvaló, hogy én követtem el a hibát és az én felelősségem, hogy most ezt érzem! A dühöm ilyenformán nem jogos, nem is táplálom! Egyszerűen csak egyenlőre még nem tudom elfogadni, hogy bármilyen defektesnek több jár... hétvégén, ebben a szörnyű környezetben nekem az járt a fejemben, hogy ha én egy férfitól ezt kapnám, amit ez a nőstényördög a barátomtól, akkor én a világ egyik legboldogabb embere lehetnék! A Sors azonban engem valamiért még mindig nem tart érdemesnek arra, hogy az álmaimat valóra válthassam. Nekem még mindig piros a lámpa! Elfogadom, mert nem tehetek mást, ugyanakkor minden olyan helyzetben, ahol szembesülök ezekkel az igazságtalanságokkal, azonnal üvölteni kezd bennem egy hang, hogy "Baszódj meg Univerzum!" - holott a zsigereimben érzem, hogy az Univerzum semleges! Nem akar nekem sem több jót vagy rosszat adni, mint bárki másnak. 

Alapvetően hiszem, hogy rajtam áll vagy bukik, milyen az életem! Nem vagyok azonban tökéletes, így el kell fogadnom, hogy akárhányszor szembekerülök egy sérült nővel, aki nem veszi észre, micsoda fantasztikus ajándékban van része, mindannyiszor el fogja önteni a szar az agyamat! Van hát, amin dolgozhatok ismét! 

Most viszont abbahagyom az önsajnálatot, mert az nem sok jóra vezet, és az energiáimat inkább arra fordítom, hogy amennyire egy temetéses napon lehet, jól érezzem magam a bőrömben! 

Elfogadom, hogy sajnálom magam, de nem tapicskolok benne! Kihúzom magam, előre nézek és megyek! Jöhet vihar, tornádó, cunami, akármi... én állva maradok!