40 felé közeledve az ember bizony már más szempontokat vesz figyelembe, mikor arról kell döntenie, hogy megy-e tovább az addig járt úton avagy lekanyarodik. Bármelyik irányba.

Súlyosabb döntések ezek már, mint 20 évesen, mert már TUDJUK, hogy nem lesz miénk az egész világ, csak azért mert MI MAGUNK AKARJUK.

Számolgatunk, méricskélünk, pro/kontra listát írunk, egyszóval nagyon nehezen szánjuk el magunkat bármiféle változásra. Mert hát tulajdonképpen túl vagyunk már az életünk felén, s azt, amit eddig még nem értünk el, jó eséllyel már nem is fogjuk. Mindez persze nem úgy tudatosodik bennünk, mint pl. 10 évvel ezelőtt, amikor még azt mondtuk dacosan: "Nem a fenéket!", hanem teljesen racionálisan, higgadtan. Fáj és szorít és nehéz bevallani, hogy elmentek a sanszok, de legalább már ki merjük mondani. 

Ebben a korban már mindenhonnan azt halljuk, hogy kompromisszumokat kell kötni, az élet nem habos torta, semmi sincs ingyen ésatöbbiésatöbbi, csak még vannak a szánakozó tekintetek is, főleg ha olyanok bölcselkednek, akinek megvan az a picike darab, ami nekünk kellene. Mi pedig irigyeljük őket, még akkor is, ha TUDJUK, hogy az élet minden más területén esetleg a nyomunkba sem érnek. Azt az egyetlen darabot akarjuk, ami nekik már megvan.

Szerencsésnek mondhatja magát az a 40-es, aki legalább már azzal tisztában van, hogy HOGYAN NEM TUD/NEM AKAR ÉLNI.

Óriási előrelépést jelent ugyanis a racionális, morzsányi sanszokban reménykedő döntéshozatalnál, ha van pár kapaszkodó, amiről tudjuk, hogy "Na, ha ez nincs/vagy van, akkor NEM!!". Olyanok ezek a "nem akarom"-ok, mint lápmások az éjszakában. Tudjuk, hogy ARRA NEM AKARUNK MENNI, s ezzel egy csomó időt megspórolunk magunknak.

HOGYAN LEGYÜNK BOLDOGOK?

("Bármerre is mész, teljes szívvel tedd!" - Confucius)

Mégis, ki a fene tudná ezt megmondani nekünk? Nincs az a Müller Péter vagy Coelho vagy bármilyen coach, aki helyettünk erre meg tudná adni a választ. A baj akkor van, ha közel a 40-hez nem tudunk határozottan állást foglalni. Vagy azért, mert nincs meg a kellő önismeretünk vagy azért, mert már mindent sansztalannak tartunk, fásultak vagyunk és félünk a JÖVŐTŐL.

A jövőtől, amiből már kevesebb van, mint a múltból és érezzük, hogy kopunk és még mindig akarjuk azt a valamit, ami nagyon hiányzik, csak hát... (s ide szúrja be mindenki a maga magyarázatát, amibe nap nap után kapaszkodik).

Nekem tegnap voltak nagyon nagy felismeréseim a témában, emiatt alig aludtam egyébként valamit. A szánalmas az, hogy a több órányi okoskodás után sem vagyok közelebb az oly áhított célhoz, csak azt tudom, hogy az eléréséért mit viselek még el, és mi az, amiért már nem érné meg akkor sem, ha megkaphatnám.

Nem szeretnék egyedül megöregedni. Nem szeretnék egyedül élni, még akkor sem, ha cirka 8 év alatt nagyon hozzászoktam és tulajdonképpen pánikkal tölt el a gondolat, hogy minden este ott szuszogjon valaki mellettem. Azt hiszem, abban reménykedem, hogy ha már a gyerekről lecsúsztam, azért még találhatok VALAKIT, aki így is elfogad. A csodás nyilván az lenne, ha valaki mástól lenne az illetőnek már sarja, mert akkor nem lennék kitéve annak, hogy vajon ennyi idősen tudok-e még szülni avagy sem. A lényeg azonban továbbra is az marad, hogy VAGYOK, AKI VAGYOK, és mindennél fontosabb számomra az, hogy ELFOGADJON A TÁRSAM. ÚGY, AHOGY VAGYOK, MERT VAGYOK, AKI VAGYOK.

Aki olvas, az tudja, hogy túlérzékeny, hirtelen haragú, önmarcangoló, szélsőséges és még ki tudja milyen rossz vagyok, nem tudok mindent felsorolni. Azt is lehet azonban látni, hogy mik az erősségeim, s én már nem... én már nem vágyom hagyományos családra, én már nem akarok a társadalmi normáknak sem megfelelni. Csak és kizárólag annyit akarok, hogy aki engem választ, OTT ÁLLJON MELLETTEM, TÖRTÉNJÉK BÁRMI. Szilárdan álljon, ne inogjon vagy ha mégis, akkor legyen mersze jelezni az ingást. Azért, hogy az egyensúlyt visszaállíthassuk.

Mindezért képes lennék lemondani a szexről, a gyerekről és minden más, régi álmomról is... már nincsenek egyéb kritériumaim a boldogsághoz. Csak elfogadásra vágyom és a tudatra, hogy OTT VAN MELLETTEM.

Nekünk azt hiszem, már nem lesz ilyen sanszunk, de ettől még csodás!!!!!!

(Annyira földhöz vág a csávó hangja, hogy ha nem Trópusi vihar megy (tegnap 6x), akkor vele énekelek és üvöltök!)

S most idemásolom a csónakázótársam legkedvesebb versét, melyből számára a 12. és az utószó a legfontosabb, nekem azonban a 11. is (nem is tudom, miért?):

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.
…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ
Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.