Furcsa volt a tegnapi napom, de cseppet sem kellemetlen. Délután elkezdtem egy régi „komával” viberezni, aztán addig ment az adok-kapok, míg egyszer csak megcsörrent a telefon, hogy aszongya „így eccerűbb”.
Majdnem egy órán át ment a csevej és ezen idő alatt kölcsönösen rádöbbentünk arra, hogy bizony-bizony egyforma csónakban evezünk. Neki is van egy „Tudjukki”-je, persze nőben, és majdnem teljesen ugyanazokat a viharokat éli át ő is, mint én (mi).
Teljesen simán tudtam magam elé vizionálni, ahogy húzom a lapátot és keringek egy rohadt nagy tóban, melyben sok másik csónak is ring körülöttem. Van, amelyikben párban ülnek, határozott cél felé kormányozva a ladikot, még több azonban a magányos bárka, mint az enyém, s akad köztük olyan ladik is, ami fullra van járatva, sőt még az oldalába is csimpaszkodnak. Mindenki el akar jutni az egyik partról (szingli) a másikra (párkapcsolat), de igazából senki sem tudja, hogyan is kellene, így egymás mozdulatait lessük, időnként megállunk diskurálni is, avagy nemes egyszerűséggel átszállunk valaki más csónakjába.
Így ringatózunk a vízen, s tegnap úgy esett, hogy a békéscsabai tanyás (legyen ő a „Favágó”) mellém sodródott pár órára. Döbbenetes volt hallani, hogy vannak még a világon emberek, akik ugyanolyan kínt élnek át, pontosan annyira döntésképtelenek, mint én (mi), s hogy ugyanazok a viharok tombolnak bennük (is).
A Favágó története egyébként sokkal keményebb, mert ő már 11 KIBASZOTT ÉVE nem tud a nővel dűlőre jutni!!!! Az ősidőkben futottak együtt, de nem volt jó, azonban azóta sem sikerült a teljes leválás és bár mindkettő éli az életét, időnként bizony felcsillan a remény, de csak azért, hogy még jobban fájjon, amikor felébred és bilibe lóg a keze.
Meglehetősen viccesen tudtunk minderről beszélgetni, az viszont nagyon lesokkolt, amikor elmesélte, hogy az ő „Tudjuki”-je épp a közelmúltban mondta azt, hogy rohadtul nem akar ismerkedni, elege van az egész cécóból, nem akar újabb próbát. Nincs kedve meghallgatni, hogy honnan jött a másik, mik a céljai, mit szeretne elérni az életben és nem… egyáltalán nem akar újabb lottószelvényt venni, hátha az a NYERŐ. A Favágó megerősítette, hogy ő is ilyesmit érez, ezért is nem feccöl kellő energiát az ismerkedésbe. Az állam a konyhakövet csapdosta és szinte kiabálva válaszoltam, hogy „Bazzeg! A Tudjukki pontosan ugyanezt mondta múlt hét pénteken nekem és akkor is bőszen helyeseltem!”.
Elképesztő volt szembesülni azzal, hogy a korosztályom így megunta ezt az egész párkeresést. A 40-es korosztály már inkább él magányosan, de nem kér ebből a digitalizált, letölthetős társkeresésből (nekem több, mint 90 felbontatlan levelem van egy ilyen helyen). S innen nézve válik számomra érthetővé többek között Tudjukki is, hiszen valószínűleg ő is azért nem néz szembe az újabb kudarcával és éli le az életét inkább Ken babaként, mert ezt a szerepet legalább már ismeri. Álmából felkeltve is tudja, mit kell mondania, hogyan kell viselkednie, hogy béke legyen, így aztán nem érheti meglepetés. Más kérdés ugye, hogy izgalom se nagyon akad az életében, illetve az is, hogy jól láthatóan önmagában a "béke" neki aztán kurvára nem elég.
Azok, akik már odaértek párszor a túloldalra és boldogan húzták ki a csónakjukat a partra, sajnos inkább már maradnak a szárazon az ismert „rossz”-szal, „elmegy”-gyel, „jó, csak”-kal, „jó, de”-kel, minthogy ismét vízbe merítsék az evezőt. Mert hát valljuk be, nem olyan vidám dolog egymagunkban csónakázni és nagyon fárasztó is. Kikötni nem tudunk, s bármi is történik, egyedül vagyunk. Hiába fáradunk el, senki nem evez helyettünk/velünk, ha esik az eső, nem tart felénk senki ernyőt és hosszan sorolhatnám. Éppen ezért, pár elvesztegetett kör után a mi korosztályunk köszöni szépen, de kint marad a párkapcsolatos parton, a csónakot felaprítja tűzifának és próbál éldegélni a „Boldogság szigetén”. Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem horgásznak többé, így nekünk, a csónakokban ringóknak van még esélyünk, igaz minimális, mert a „Boldogság sziget”-én magát a pecázást szeretik a legjobban, a kifogott halat a legtöbbször visszahajítják. Így repkedünk mi a part és a víz közt, s idő kérdése csupán, hogy ki és mikor dobja el az evezőket megtörten. Vigye eztán a sodrás, amerre akarja, csalódottságában többé észre sem véve, ha valaki integet felé.
Mert az ember bizony megunja, ha talonban tartják. Elkeseredik, méltatlannak érzi az egészet, s a legmegdöbbentőbb az, hogy amikor eljut erre a pontra és az addig istenített Férfinak/Nőnek azt mondja, hogy "Menj te a büdös picsába!", akkor a másik, aki mindaddig tisztességtelenül játszott, mélységesen megsértődik. Ott a "Boldogság szigetén" ugyanis meg lehet szokni a jót is meg a rosszat is, főleg, ha szabad horgászni (vagy merünk titokban!). Az elutasítást azonban nem. S szeretik az ott lakók azt hinni, hogy ők különbek, boldogabbak ésatöbbi, holott SOKKAL TISZTESSÉGTELENEBBEK ÉS BECSTELENEBBEK is odakerülnek a szigetre, mint mi... egyszerű béndzsák. Nem érdem szerint osztogatják ugyanis a letelepedési engedélyeket. Teljesen random, hogy ki maradhat és kinek kell távoznia. Megjósolhatatlan, hogy meddig szomszéd a szomszéd. Alkuk, kompromisszumok, egyezségek köttetnek, s van olyan része a szigetnek, ahol olyanok laknak, akiknek hivatalosan nem lehetne, viszont ki tudják játszani a rendszert vagy egymással kötnek ilyen-olyan megállapodást. Így működik ez manapság. A tisztességtelen megtalálja a maga tisztességtelenjét és TÉNYLEG boldogan élnek a szigeten. Mind ahányan vannak. Halleluja az égben nekik! Ők aztán tudják, mi a csízió!
Nem igazán tudtam „tanácsot” adni a Favágónak, meg hát nem is nagyon tehetem a magam likas ladikjával, az azonban biztos, hogy szuper érzés volt egy kicsit párban csónakázni, még akkor is, ha nem egy csónakban eveztünk, csupán egymás mellett.
