Esik az eső, betegeskedem, úgyhogy jobb híján meleg paplanba burkolózva netezek, olvasgatok. 4-kor már felébredtem egyszer, aztán visszaaludtam, s 9 óta hereberélek. Most olvastam viszont, hogy letartóztattak egy 24 éves pasast, aki az elmúlt 4 évben kb. 100x bántalmazta a nőjét, legutóbb egy vascsővel!!!

Érzékeny lelkűek, szex-sztorit avagy vidámságot olvasni vágyok most kérem, hogy ne nyomják meg a "Tovább" gombot. Saját érdekükben! Én szóltam!!!

A nő természetesen azt mondta az ügyeletes orvosnak először, hogy a sérüléseit nem a férfi okozta. Nyilván bepróbálkozott szerencsétlen az "elestem" dumával, a doki azonban nem hitt neki és kihívta a rendőrséget. Mióta a hírt elolvastam, fekszem és gondolkodom. Próbálom megérteni, hogy miért marad valaki egy olyan kapcsolatban, amelyben vascsővel verik szét? Több okból is fontosnak tartom, hogy megtaláljam a választ. Először is kíváncsi vagyok, másodszor pedig szükségem is van valamiféle magyarázatra.

Miért? Hogy az anyámnak meg tudjak bocsájtani végre.

Bármennyire misztifikáltam ugyanis évekig őt, a terápiázás során kiderült, hogy soha nem védett meg az erőszaktól, és nem is igazán állt ki sem értem, sem a nővéremért, sem pedig magáért.

Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért hagyta - tulajdonképpen haláláig - terrorizálni magát és a gyerekeit???!?? Az ugyanis hót ziher, hogy nem elvakult szerelemről volt szó...

A családi legendárium szerint a nővérem még csak anyám hasában volt, amikor először megverte őt apám. Akkor még az anyai nagyszüleimnél éltek s a nagyapám állítólag kérlelte anyámat, hogy váljon el, mert ez nem fog változni. Ki a franc tudja már miért, de anyám úgy döntött, hogy inkább szül ennek a vadállatnak még egy kölyköt. Ez lennék én ugyebár.

24 évesen férjhez ment, 59 évesen meghalt, s a két időpont között folyamatosan tűrt és nem változtatott SEMMIN. Évekkel ezelőtt mindig mentegettem őt ezért, de lassan elkezdtem felfogni, hogy nem volt ő feltétlenül olyan jó anya, mint amennyire próbálom önmagammal elhitetni. Hideg volt, sosem ölelt, sosem puszilgatott minket. Keveset beszélt velünk, s ha időnként nagyon ellenkeztünk, akkor rendre bedobta a "Megmondalak apádnak!" dumát, amitől mi persze helyben összeszartuk magunkat.

A SAJÁT TERRORISTÁJÁVAL FENYEGETETT MINKET!!!! HÁT EZT MOST HOGY KELLENE FELDOLGOZNIA EGY GYERMEKNEK?

Szenvedett egész felnőttkorában, szült két lánygyermeket és arra kárhoztatta őket, hogy vele együtt, esetenként helyette szenvedjenek. Miféle észjárás ez? Képtelen vagyok elfogadni a pszichológiai magyarázatokat. Egyszerűen nem tudják letolni a torkomon a rengeteg baromságot az áldozati szerepről, meg hasonlókról. Az ugyanis rendben van, hogy ő, mármint az anyánk ilyen típus volt, de még az is lehet, hogy mazochizmus is munkált benne, de ha a mi oldalunkról nézem, akkor felfedezni vélem a szadizmust is, hiszen nem tett semmit annak érdekében, hogy a gyerekeit megkímélje a napi terrortól. Semmit sem csinált! Tulajdonképpen úgy neveltek fel minket, mintha így lenne természetes. Mintha minden családban pont ugyanez történne nap nap után... felfoghatatlan számomra.

A héten, mikor a Svábbal autóztam vissza a városba, valahogy szóba került a "pofánvágás", mint vágy, és mondtam neki, hogy bizony jó párszor éreztem a késztetést, hogy tarkón basszam, de igazából sosem tudnék senkire kezet emelni csak úgy. Maximum akkor, ha ezzel tudnám csak magam megvédeni az illetőtől. Persze lehet, hogy én veszítenék, de tapasztalatból tudom, hogy a nyers erőszakkal szemben úgy tudok állni, mint egy kibaszott kőszikla.

Amióta az eszemet tudom, mindig a szüleim közé álltam, mikor apám elkezdte anyámat csépelni. Ha kellett, hát a hátára is felugrottam és soha nem tudott eltántorítani ettől sem ordítással, sem veréssel. 10 éves lehettem, s annyira emlékszem rá, ahogy apám szó szerint egy karmozdulattal leütött, s mikor elkezdtem azonnal feltápászkodni, ő üvöltött felettem: "Fel ne merj állni baszd meg, mert megöllek!". Máig nem sikerült egyetlen pszichológussal sem eljutnom odáig, hogy megértsem, miért álltam fel újra és újra? Miért nem feküdtem tovább és sírtam mondjuk, mint ahogy a nővérem? Mert ő - mármint a tesóm - örökké megdermedt és sírt, én meg, mint egy kis vaddisznó, védelmeztem az anyánkat az összes 25-30 kilómmal.

Anyánk minden egyes balhé és verekedés után egyszerűen úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Természetes volt a háznál ez a dolog. Ha monoklija lett vagy épp az orra törött el, akkor egy darabig minket küldött boltba és egyéb helyekre, esetleg elővette valamelyik óriási napszemüvegét a csodás kollekciójából. Érthetetlen!!!

Kislány koromban egyetlen egy alkalommal szánta el magát egy óriási veszekedés után a szökésre. Nem maradt meg minden tisztán, csak az, hogy pancsolunk a nővéremmel a kádban, s egyszer csak anyánk - nem tudom másképp leírni - berepült a fürdőszobába. Apánk jött utána, ököllel ütötte és azt ordította, hogy "Apádat választod helyettem????". Máig nem tudom, mi volt a konfliktus forrása. Nem emlékszem arra sem, hogy mikor és hogyan másztunk ki a kádból, pizsamát húztunk-e vagy utcai ruhát... nem tudom!!!! Ami élesen megvan, az apám arckifejezése, ahogy elszántan megy végig a házban és mindent, TÉNYLEG MINDENT összetör, amihez hozzáér. Hallom a fura párbeszédüket is a fejemben (anyukám hangjára máskülönben sajnos alig emlékszem már):

- Azt ne, kérlek, azt ne!! - kiáltja anyám.

- Odavagy ezért, mi? Akkor most búcsút inthetsz neki! - ordítja apám és földhöz vágja, ami épp a kezében van.

Akkor így vált az enyészeté a kétkazettás magnó, az akvárium, anyám összes ruhája, a teljes konyhabútor és minden, amit rejtett. Apám oly módszeres volt, hogy még a villanykapcsolókat is leverte a falakról. Nem tudom, hogy akkor minket megütött-e. Arra sem emlékszem, hol voltunk. Annyi maradt meg, hogy a nővérem hisztérikusan zokogott mellettem, aztán felpattant és kirohant mezítláb az éjszakába. Kis idő múlva a nagynénémmel tért vissza, aki próbálta apámat lecsillapítani, de csak annyit ért el vele, hogy még jobban felbőszítette, merthogy olyanba szólt bele, amihez semmi köze. Ekkor baszta ki apám az összes üveget is a háromkazettás ajtókból. Mintegy a drámát lezárandó, anyám nejlon harisnyáit is széttépte, majd a parkettához vágta az összes körömlakkját.

Fogalmam sincs, hogy már akkor este vagy csak másnap költöztünk az anyai nagyszüleimhez, csak arra emlékszem, hogy gyermekkorom legszebb egy hete volt az. Nyugodtan aludtunk, játszottunk az unokatesómékkal és hittük, hogy végre jobb életünk lesz. Aztán úgy egy hét múlva, mikor jöttünk haza az iskolából, ott találtuk apánkat a nagyiéknál. A nagyszobában ültek anyánkkal és fojtott hangon beszélgettek. Nem sokkal később anyu bejelentette, hogy hazamegyünk. Emlékszem, mennyire csalódottak voltunk, hogy könyörögtünk neki (a nagyszüleimmel együtt), hogy maradhassunk. Ő azonban azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, apánk megbánta amit tett és megígérte azt is, hogy soha többé nem bánt majd minket.

Miért hitte el ezt az anyám? Ennyire buta lett volna? Miért nem számítottunk neki egy cseppet sem?

S vajon hogy alakult volna az élete, s persze a miénk, ha nem visz minket vissza a pokolba?

Vajon élne még most is?

Minden esetben, amikor ilyesmiről olvasok, sebek szakadnak fel a lelkemben. Vérezni és marni kezdik a szívem, dühvel töltik ki az ereimet és arra vágyom, hogy legyen módom választ kapni a kérdéseimre!!! Szeretném, ha megkérdezhetném az anyámat, hogy miért tett ki minket ennyi borzalomnak??? Őszintén szólva, így vénségemre a saját motivációja tulajdonképpen nem is érdekel már, de az annál inkább, hogy hogyan merészelte a gyerekeit ennek kitenni?

Minek szült minket, ha a legalapvetőbb dolgot, a biztonságot és védelmet nem tudta, NEM AKARTA biztosítani?

Tisztában vagyok vele, hogy felnőttkoromra magam is "áldozattá" váltam. Szinte minden helyzetben. Ellentétben azonban az anyámmal, én nem tűröm az erőszakot!!!! Volt olyan pasim, aki megütött. Azonnal elhagytam. A férjemtől is kaptam egy óriási maflást anno, s akkor egy hét alatt szereztem nővérszállót, ahova egyetlen sporttáskával költöztem. De elmentem. Pedig a férjem is pont ugyanazt mondta, mint anno az apám sokszor: "Hidd el, nekem jobban fájt, hogy megvertelek, mint neked.". Nem hittem neki, s abban sem, hogy nem fog megismétlődni.

Valamilyen szinten tehát különbözöm az anyámtól, mégsem tudok a nevelése alól teljesen kibújni. Kerülöm a konfliktusokat, nagyon nehezen szánom el magam arra, hogy beleálljak, ha viszont megteszem, akkor tulajdonképpen pont olyan kíméletlenné válok, mint az apám. Szörnyű érzés ezzel szembesülni. Iszonyatos az a tudat is, hogy ha hagyok egy veszekedést kiforrni, akkor az észérvek után ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodok, mint a szüleim. Tehetetlenül ordítok, szinte ész nélkül. Egész fiatalon szembesültem ezzel, s emiatt jártam évekig pszichológushoz. Teljesen nem tudtam levetkőzni ezt az énem, viszont cserébe elképesztő kompenzálóképesség alakult ki bennem. Mert engem valóban iszonyatosan nehéz szeretni, beismerem. S amikor én veszekszem valakivel, akkor én tényleg gyűlölöm az illetőt. Ott és akkor mindenképp. Akkor is, ha szeretem.

A szolgálatkészségem is emiatt oly nagyfokú szerintem, már-már szolgalelkűnek is felcímkézhetném magam, de talán nem kellene. Addig nem, míg tudok küzdeni ellene. Annyi mindent basztam el az életemben, oly sokszor ostoroztam magam, hogy nem vagyok elég jó, elég okos, elég rátermett... s mégis... minden olyan esetben, amikor tulajdonképpen a szar is meg volt bennem dermedve, képes voltam póker arccal végig csinálni szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat. Ha pedig másért kell küzdeni, akkor egyenesen olyan vagyok, mint egy oroszlán. Tíz körömmel védem például a mai napig a családom. Egy rossz szót nem szólhat rájuk senki, mert azon nyomban nekimegyek az illetőnek (kizárólag verbálisan, természetesen). A saját érdekeimért azonban képtelen vagyok harcolni. Tulajdonképpen eltűrök bármit és a legtöbb helyzethez azonnal, kaméleonként tudok alkalmazkodni.

Maximálisan képes vagyok a saját érdekeimet a háttérbe helyezni, pusztán azért, hogy a másik ember szeressen. Engem. Aki vagyok, s amilyen vagyok. A legtöbbször persze nem ismernek meg igazán, s azért és addig szeretnek csupán, míg őket helyezem magam elé. Mert alapvetően egy szeretetéhes nő vagyok, s nem szégyellem ennyi idősen bevallani azt sem, hogy felmerült bennem az is, hogy nem-e azért ilyen kesze-kusza a magánéletem, mert esetleg "szeretet kurvává" váltam? El tudom ezt is fogadni, elfér rajtam még pár címke, csak szeretném megérteni, hogy miért működöm így? Miért működött így az anyám és még millió-millió nő vagy akár ezer meg ezer férfi???!!???

Miért maradunk áldozatok? Életünk végéig azok leszünk? S egyáltalán? Hány kategória van? Tettes és áldozat? Esetleg van még más lehetőség is? Létezik kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló, egyenrangú kapcsolat egyáltalán?

Nem, én nem a mesékre vagyok kíváncsi hanem a valóságra!!!!! AZ IGAZSÁGOT SZERETNÉM TUDNI, MÉG AKKOR IS, HA RÁM NÉZVE KEDVEZŐTLEN!!!!

A pozitív gondolkodásról csak annyit említenék most meg, hogy tudok az erejéről, s ha nem szégyenítenek  meg éppen érte, akkor próbálom is erre kondicionálni az agyam. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy kislánykorom óta álmodozom. A paplan alá bújva, reszketve a félelemtől már kicsi korom óta ábrándoztam egy szebb és jobb életről. 16 évet kellett várnom arra, hogy legalább a napi terrorból kiszabaduljak, de sikerült!

Elkurvulhattam volna, szipuzhattam volna (falun más drog akkoriban nem volt ismert), alkoholistává válhattam volna, ehelyett én kitűnő tanulóként végeztem el minden iskolámat és nem sok munkahelyem volt, a mostani is már 14 éve ugyanaz. Leginkább a "Felemelkedés" alcímet viselő Batman film Miranda Tate-jéhez tudom magam hasonlítani. Pontosan ugyanolyan mély gödörből kellett kimásznom a fényre és nekem sem volt biztosítókötelem, sőt, nekem szurkolóim/támogatóim sem voltak!!!! Anyámnak kellett volna Bane-nek lennie. Ott a gödörben. De ő nem volt az, akinek lennie kellett volna, mégis kimásztam és megugrottam a lécet! A bosszúvágy azonban sosem motivált. Az én személyem olyan Mirandává változott, aki áll a gödör szélén, s ha valakit bele akarnak lökni, akkor felajánlja, hogy inkább ő megy helyette. Meg is teszi, ha bólintanak, aztán kimászik. Keservesen, egyre nehezebben. Újra és újra. De honnan van ehhez az erő? S még előbb maga a késztetés, hogy feláldozzam magam?

Válaszokat szeretnék most már nagyon, hiszen túl vagyok az életem felén, iszonyatosan sok meló van abban, hogy az vagyok, aki, ott vagyok ahol... de tele a memóriám sötét foltokkal. Mélyen eltemetve vannak bennem a dolgok, s képtelen vagyok egymagam felszínre hozni őket. Félelemmel tölt el a gondolat, hogy vajon mit találok a gödörben???? Mégis azt érzem, hogy mindaddig, míg nem kapok válaszokat, nem teljes az életem. Valaki másét élem. Azét a kislányét, aki ott van bennem és folyamatosan sír és aki fél kijönni a gödörből. Annak ellenére is, hogy tudatában van annak, hogy régen kimászott már, nem is egyszer.

Hol van hát a büszkeségem és az önbecsülésem? Hol az erő, mely hajtott eddig előre? Miért hiszem magamról, hogy semmit sem érek, s még azt sem érdemlem meg, hogy éljek? Miért hiszem bárki másról, hogy többet érdemel, mint én? Miért nem tudok - többek között - apámra sem tartósan haragudni? Miért segítek neki mind a mai napig? Miért hajtogatom, hogy olyan volt, amilyen, de felnevelt? Miért bagatellizálom el a horrort, melynek részese voltam? Hogy vagyok képes nevetve (!!!!!) mesélni a terapeutának, hogy "Jaja... volt egyszer, hogy meg akart fojtani, s el is vesztettem az eszméletem..."??????

Mert az odáig rendben van, hogy az agyam így véd meg engem. Letolja a tudatalattimba, dob rá pár lapát földet, mert eldöntötte, hogy másképp ezzel megbirkózni nem lehet. A bibi ott van, hogy - amint a példám is mutatja - ez önmagában csak kétségbeesett tűzoltás csupán. Az itt-ott fellobbanó lángokat pánikszerűen oltom, de magát a tűzfészket nem találom... s lehet, hogy sosem bukkanok a nyomára. A tudat pedig, hogy örökké egy kanna vízzel rohangáljak... hát nem tölt el boldogsággal, na... még akkor sem, ha tudom, hogy számtalan másik ember ugyanilyen, ha nem szörnyűbb titkot hurcol magában.

Komolyan mondom, hogy felismerem a sorstársakat. A viselkedésükből, a személyiségükből tudom, hogy ott ültek velem a gödörben. Mert mi mások vagyunk! Nem ugyanazt látjuk és gondoljuk a minket körülvevő világról, mint azok a szerencsések, akiknek az életét nem szennyezte be az agresszivitás.

Vannak köztünk Mirandák, még több Bane (!!!!!!!), és érdekes módon akad egy-két Batman is. A nők zöme viszont úgy hiszem, pontosan azt az utat járja, amit én. Alkalmazkodunk és reménykedünk abban, hogy egyszer valaki, valahol tényleg elfogad minket, szeretettel viszonyul a problémáinkhoz, s ha nem is érti/érzi a mi különös világszemléletünket, nem néz le miatta minket. Eme keresés közben egyébként egy-egy férfi számára akár a végzet asszonyaivá is válhatunk, pont a kaméleonságunk miatt. Azt adjuk ugyanis a férfiaknak, amire vágynak, anélkül, hogy kimondanák. Azonnal felismerjük az igényeket s rögtön azon kezdünk munkálkodni, hogy kielégítsük azt. Ehhez értünk igazán, ennek vagyunk a mesterei!!!!

Azt persze nem tudom eldönteni, hogy büszke legyek-e erre avagy szégyelljem? Egyszerűen talán csak örülnöm kellene, hogy felfedeztem ezeket, még akkor is, ha mindez csak még több megválaszolatlan kérdést vet fel... mely miatt két kannával futva, megroppant derékkal oltom a tüzet. Minden áldott és átkozott napon. Örökké. De oltom, utolsó leheletemmel is!!!!!

Azt hiszem, ezt az írást most majd elviszem a terapeutának, mert TUDNOM KELL, miért történtek ezek a dolgok úgy, ahogy???!!!???

No, a végére megint kicsit elviccelem, hogy ne hangozzon ennyire nyomorúságosnak:

18:00-kor meg jól megnézem a "Mentőexpedíció"-nak fordított új Matt Damon filmet. Hahh...