Látja a terapeuta, hogy nem vagyok elégedett az eddigi "eredményekkel", s végül három lehetőség közül muszáj választanom. Egy hét gondolkodási időt is kaptam.
1. Öngyilkos leszek most (a közeli jövőben, amíg még képes vagyok rá).
2. A terápia mellett elfogadom a gyógyszeres kezelést (is).
3. Csak terápiára járok (ez az első változat lassabb verziója).
Alapjáraton ugyebár a 2. opció lenne a legjobb és a legtöbb reménnyel kecsegtető. Gyúrtuk ezt a témát rendesen, s teljesen nem győzött meg ugyan, de hajlok arra, hogy akkor végül is elfogadjam a gyógyszereket. Annak ellenére is, hogy tudom, igen, TUDOM, hogy nem gyógyíthatnak meg! Egyszerűen van annyi tapasztalatom, hogy tudjam: mindez csak oda fog vezetni, hogy kettőt pislantok és már a vágóhídon vagyok ezer másikkal, arctalanul, névtelenül. Ettől pedig irtózom. Életeket toldozni-foldozni, hosszabbítani, csak azért, hogy az illető ÉLJEN, hát nekem ez sosem tűnt valami vonzó alternatívának.
Szerencsére a terapeuta ajánlott egy orvost, akiről állítja, hogy egészben nézi az embert. Innentől persze az én térfelemen pattog a labda, mert fel kellene hívni és időpontot kellene kérni. Csak... (mert mindig van egy "csak" vagy egy "de")... nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e az egészet? A halál gondolatával azt hiszem teljes mértékben megbarátkoztam. Nincs ellenemre, nem félek tőle. Néha inkább rémisztő, hogy mennyire várom.
Attól annál inkább szorongok, hogy tényleg egy masszába kerülök. Rettegek, hogy majd ilyen vizsgálat, olyan gyógyszer, amolyan kontroll, gyógyszerváltás, jujj... örülünk némi gyógyulásnak, aztán sírunk, mikor az álom mégis szertefoszlik. Nem hiszem, hogy van bennem még annyi tartalék, hogy egyedül ennek nekifussak. Persze azt is tudom, mert megbeszéltük, hogy jelen pillanatban a heti 1 óra léleksimogatással biztosan nem leszek egészséges, sőt! Tulajdonképpen napról-napra romlik az általános állapotom. Amikor jó napom van, akkor gőzerővel dolgozom, mintha előre mindent meg akarnék csinálni. Mintha lehetséges lenne...
Amikor rosszabb napjaim vannak, akkor alig bírok már lábra állni, nem tudok enni, ha mégis, akkor kihányom. A hústól egyre inkább undorodom, s úgy egyáltalán az ételektől. Hetente 4-5 félét főzök az öreg miatt, de magam nem eszem belőlük egy falatot sem. Tegnap azt hiszem sikerült egész nap egy almát elnyammognom és nem esett jól.
Nem tudom... kétszer már megfogtam a telefont, de elbátortalanodtam. Nem tudom legyőzni magamban a tudatot, hogy ha elkezdem ezt az orvososdit, akkor nem lesz megállás, és nem lesz méltóság a halálban, csak szenvedés. A kutya itt van elásva, mert nem, egyáltalán nem a haláltól félek, hanem attól, amin keresztül kell menni, míg végre hagyják elmenni az embert...
Juhász Gyula: Tavasz ez is...
Tavasz ez is, tavasz.
Az égen szőke fény ég,
A földön barna hantok,
A nőkön lenge illat,
A fákon szürke barkák.
Tavasz ez is, tavasz.
Valami mégis elment
És nem jön vissza többé,
Valami mégis elszállt
És soha nem találom,
Valami mégis elmúlt
És nem tudom a sírját...
Egy húr a hegedűmön,
Boldogan bánatos hang,
Elpattant.
De az ég még azúros,
De a föld ibolyás még,
De a nők még suhannak.
Tavasz ez is, tavasz...
