Tegnap találkoztam megint Lalival, a focistával. Alapvetően nem akartam csevegni, ő viszont egy kicsit igen, úgyhogy megint autóztunk egyet. Ellentétben azonban a korábbi alkalmakkal, most semmi vicces nem volt ebben, sőt... gyakorlatilag egész délután és este bőgtem.
Ügyelünk arra, hogy a Sváb ne nagyon kerüljön szóba, tegnap valahogy mégis előtérbe került és Lali, a focista nagyon kemény igazságokkal szembesített, és a legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg tényleg úgy van, ahogy állítja, úgyhogy hiába minden egyenlőre... nem vagyok túl semmin sem. Az energiáimat egyszerűen csak arra pazarlom, hogy elhitessem mindenkivel, hogy húdefasza minden, közben pedig halott vagyok. Igazán és tényleg halott. Nem megy az evés megint és ez intő jel. Napok óta teljesen jól elvagyok napi egy szendviccsel vagy még ennyi táplálékot sem veszek magamhoz. A cukrom persze időről-időre jelzést küld, de merő dacból ameddig csak lehet, nem foglalkozom ezzel sem. Nem tudom, hogy mi játszódik le bennem igazából. Azt tudom csak, hogy a tegnapi találkozóm Lalival nagyon tanulságos volt, mindamellett pedig szörnyen megrázó. Kellő távolságból tudja ugyanis a Lali a dolgaimat nézni és sosem rejti véka alá a véleményét. Nem ad tanácsot, nem akarja bizonygatni az igazát, pusztán csak reflektál arra, amit megosztok vele. Ez nagyon speciális helyzet, mert alapvetően hírzárlat van, de időnként, s ilyen volt a tegnap,is, muszáj neki némi információt csepegtetni, s így együtt ez nagyon megviselt. Ki is mondtam, a környezetemben talán először neki (itt azokra utalok, akikkel tényleg találkozom is napi szinten), hogy nem akarok élni. Csak így egyszerűen nem akarok, de játszom a szerepem, mosolygok mintha ezért is fizetnének és mindenki elhiszi, hogy csodálatosan vagyok. Pedig kurvára nem.
A zaklatott délután és este után alig tudtam elaludni s talán jobb lett volna, ha nem is sikerül. Megálmodtam ugyanis azt a történetet, amit anno együtt írtunk a Svábbal... szinte betűre végigéltem az egész tópartos találkozást az idegen autóssal, akinek áll a farka. S reggel, kávézás közben, most pedig újra, a Petőfi rádión hallgatom a címben szereplő dalt. Nem tudom az előadó nevét, de... olyan, mintha még mindig álmodnék. Annak ellenére is, hogy a libidóm továbbra is mínuszos rekordokat dönget. Mindenben jeleket vélek felfedezni, a reményt, hogy talán ez az, ami jelzi: megváltozik most már valami körülöttem. S itt egyébként most tényleg nem a Sváb a lényeg, Isten őrizzen tőle, hogy újra lássam őt... a fontos ÉN vagyok, de nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem tudom megfejteni, hogy merre kellene lépnem, hogy egy kicsit... csak pár percre boldognak érezhessem magam. Egyszerűen nem merek lépni. Bármilyen hihetetlen, sikerült magam körül a világ folyását megállítanom. Oly vastag falakat építettem, hogy nem jut át rajta semmi. Csak a SEMMI vesz körül és az érzés, hogy nem akarok élni. S most már biztos, hogy van valami agymenésem, mert ehhez képest iszonyatosan ijesztő számomra, hogy mikor kilépek az ajtón (amikor nagyon muszáj), akkor azonnal felkerül rám a "boldog, kedves, mosolygós" álarc és miközben belül pisszenni sem akarok már, kifelé olyannak mutatom magam, aki nem vagyok. Nem panaszkodom, mindent elfogadok, mindenkinek segítek továbbra is, elvégzem a feladataimat, szóval látszólag ugyanolyan erős vagyok, mint 1-2 évvel ezelőtt. Senki nem tudja, csak most már a Lali, hogy mindez színház csupán...
