"Szörnyű képek kavarogtam bennem és csak későbben jutott eszembe, hogy anya sikoltott. Hideg és túlságosan objektív voltam, mint a kihűlt holttest. A test és szellem fáradtságában idegen dolgok tolakodtam elém, mint akinek túlságosan sok ráérő ideje van és nem tudja, mit kezdjen önmagával. Halálsápadt voltam és kacagtam.

Most minden átmenet nélkül a prédikációkötelékre, a naiv legendára kellett gondolnom az édesanyámról, akit fia megölt, kitépte a szívét és a vérző szívvel elrohant. Útközben elesett és a szív azt kérdezte: - "Megütötted-e nagyon magad, fiam?" - Ezen is kacagtam. Még jobban kacagtam.

Az öngyilkosok jutottak az eszembe. Velük foglalkoztam. Láttam már néhányat. Az akasztott embert, ki megvetően fekete nyelvét nyújtotta a világra, az átlőtt fej véres maszkját, a domborura puffadt hasú vízbefultat, kinek sárga arcán hullalegyek mászkáltak. Csöppet sem borzadtam meg, mert megértettem őket. Különben is mi a halál? Egyszerű háziállat, ki hűségesen a sarkunkban ólálkodik. Megszoktuk. És a szenvedés? Saját ügyetlenségünk. Az öngyilkosság pedig nem gyávaság, ahogy tanítják, hanem tudatos, hideg megvetése mindennek, amivel élet nevezet alatt másokat és önmagunkat kínoztuk. A végső pillanat pedig nagyon tehetséges emberek úri, pazarló gesztusa, amellyel az utolsó százast felragasztják a világ kaján cigányának, az ördögnek homlokára... Pillanatokig a kedvem hajlott is rá, de unottan legyintettem. Kívülről néztem magamat és kíváncsi voltam, hogyan lesz tovább. Kíváncsi, mint egy idegen, aki véletlenül más tragédiájába botlott és futólag megáll, hogy lássa a végét... Ültem íróasztalom előtt és anélkül, hogy tovább valamire gondoltam volna, eszelősen vonogattam a számat és hangosan mondogattam minden nyelven, melyet ismerek:

- Nem érdemes!... Nem érdemes!...

Végül gondolatban leszamaraztam magamat, az ablakhoz mentem és kinéztem a buta világba. Senkivel és semmivel közösséget nem éreztem. Önmagammal legkevésbé... Mindegy volt már nekem egyház, püspök, emberiség, haza, anya, leány, szerelem, minden. Nyugodtan kiakaszthattam volna a saját halotti jelentésemet a mellemre... "

(Nyírő József)