Nyírő József: Néma küzdelem (1944)
"Az emberek nem szóltak egymáshoz. Csendesen ballagtak az úton. A szürke, zavaros felhőkön át alig szűrődött át némi világosság. Csak mintha a halott szeme volna maga a megüvegesedett lélek. Könnyű a kopár fának, mert alszik, a barom saját leheletét kérődzi az almon, a puszta dombok mozdulatlanok és érzéketlenek az őszi szántás durva lepedőjével leterítve, a házak unták magukat, annyira megszokták saját szegénységüket. Fakó, egyhangú és egyforma itt minden. Derékig sárban állnak. A borzas, magas szalmatetők rácsüngnek az arasznyi ablakokra, mint a paraszt haja a szemére. Még a kutyának is sárga a nyelve a szegénységtől. A trágya búsan füstölög a nedves hidegben, s ha néha szél kél, az is világgá szalad, mint a bolond. Egy eltévedt juh lépeget az úton s kényesen szúrja pálcalábait a sárba. Itt, ezen a részen laknak a magyarok."
Huszonharmadik fejezet (részlet, hogyan készülnek a karácsonyra)
A mód bizony gyengécske hozzá. Még ha nyáron aratás után jött volna a világra az isteni Gyermek, mikor mégis inkább csordul-cseppen valami a legszegényebb háznál is, de télen náluk üres a jászol, s kevés magyar van a faluban, aki maroknyi szénát vethetne a testecskéje alá, s nincs az a názáreti rongy, ami likasabb volna az övéknél. Nagy fejgondolat kell ahhoz, hogy legalább erre a szent napra valamicskét kivakarózhassanak a nyomorúságból, de meg kell lennie no, mert karácsony karácsony, ha a fene fenét eszik is.
Ezért reggel óta nagy a sürgés-forgás a magyarok házaiban. Ahol tehetik, kenyeret sütnek erre a nagy napra. Csereberélnek, hogy valamivel fehérebb kenyeret dagasszanak, ha már kalácsról szó sem lehet. A tészta nagy része így is krumpli, ami gyengén kel meg, akárhány párnával melengessék is, s akárhány keresztet vetnek is fölébe. A kenyérnek ujjnyi vastag a karéja, tippadt és lapos. Szegény dolog, de kenyér és csak ilyet adjon sokat az Isten! Néhány alma, dió a gyermekeknek, hogy legyen, amit zörgessenek, s kész. A fehérnépek arca áhítatos, az emberek is tűrhetőbbek, a káromkodást is felfüggesztik erre a napra, vagy legalábbis hozzáteszik: "Hogy az Isten bocsássa meg!" - s a saját szájukra ütnek. A gyermekek örömükben ugranak ki a bőrükből, különösen a nagyobbak, hogy kántálni, "kólindálni" mehetnek. Pár deci mézespálinkát is kiszorítanak Zweig úrból, de azért mégse karácsony ez az idei, mert hiányzik a töltött káposzta. Anélkül pedig nem ér semmit. A töltött káposzta, friss disznóhasával, hájszéjessel és olyan töltelékekkel, mint a kujakom! ez az igazi ünnep!
....
A falun egyébként egész nap nem látszik meg, hogy ünnepre készülnének. A románok számba se veszik a magyarok karácsonyát. Lomhán végzik a dolgukat, vagy ácsorognak szennyes hétköznapiságban, hordják a trágyát és a kopott bivalyok fújják a hideget. Gúnyosan kacagják a magyarok készülődését, ami csak afféle "tetűöltöztetés". A koldustól pedig megkérdik, hogy: "Mit hoztál nekik?". Az ínség lerí nemcsak róluk, az ünnepükről is. Az asszonyok ábrázatán kívül semmin se látszik a benső, meleg izgalom és elfogódás. Nekik is tele mind a két kezük munkával. Tisztogatnak, takarítanak, sürgöldőnek, kiszedik a kenyeret, átsúrolják a faedényt, félreszidják a lábatlankodó gyermeket, kotyvasztanak, amit lehet és egész lényük belemerül a várakozásba. A férfiak az "élet" körül tesznek-vesznek. Nekik ilyenkor benn a házban nincsen helyük. Rendbe hozzák az udvart, fát aprítanak pár napra, megigazgatják a széttúrt trágyadombot, megvakarja a marháját, akinek van és felszedik az elhullatott szalmaszálat is.
Sok baj van a semmivel!
Az ebéd is csak afféle tessék-lássék falatozás. Állva, kézből kapják be, vagy félrekuporodva a térdükről. Árva cibere, csípős túróleves, főtt krumpli, vagy csak egy darabka kenyér falatonként, ügyelve, mert sok máskor van. Nem lehet egyszerre telecsapni a hasat vele.
Késő délután van, mire megszusszanhatnak, maguk köré nézhetnek és szót válthatnak a szomszédok. Ilyenkor szokás beleringatni magukat az áhítatba, mikor a szürke homály ereszkedni kezd rá a falura, az élet zaja elcsendesik és a titok valahonnan közeledik feléjük. Talán maga a Gyermek jön láthatatlanul. Nem csikordul meg lába alatt a hó sem, mert mezítláb jár rajta. A távoli mezők belemerülnek a sötétségbe, az utolsó világosság is elenyészik és a kutya szeme hirtelen fényt vált, mintha már látná Őt...
Az öregségről...
"Fátyolné pironkodva mentegeti: - Olyan különös mostanában szegény édesapám!
Megvénült. Elgyerekesedett. Mindenki láthatja rajta. Már nem a régi! Fél lábbal a másvilágon van. Apránkint költözik. Ez a sorsunk. Ebbe bele kell győződni!
- Hagyd el! - sóhajtotta Anka. - Ő legalább boldog!
Az. Eloldotta már az élet kutyáit, hadd fussanak, marják egymást. Magas fa tetején ül már, ahová nem érnek fel a mindennapi gondok, hiábavalóságok, küzdelmek. Cseréli magán az inget az utolsó útra. A mennyei gyúnyát, ami soha többé be nem mocskolódik és nyújtogatja immár feléje az Isten az ezüst lajtorját, mert életében olyan szegény volt, hogy most már kevés neki az egész föld. "
