Az a nagy harci helyzet, hogy nem áldott meg az Isten semmiféle tehetséggel. Nem tudok rajzolni, festeni, sem énekelni vagy verset írni, de még egy nyamvadt furulyával sem tudok mit kezdeni (vagy legalábbis nem rendeltetésszerűen)... viszont valahol mélyen belül munkál bennem egy afféle józan paraszti ész, s ezt időnként nem félek használni.

Vasárnap, köszönhetően a változékony időnek, toporogtam a ruhásszekrény előtt, mert hát mégiscsak "A Zemberrel" mentem kajálni, s szerettem volna kinézni Valahogy. A problémát az jelentette, hogy most akkor zárt cipő vagy szandi; ill. pulcsi és dzseki vagy csak pulcsi? Előbbi okozta a nagyobb fejtörést, de hát azért van az agyam, hogy használjam.

Hogy mi sült ki belőle?

Mini hátizsák előkap, beledobál: pénztárca, zsepi, gyógyszer, cukorka, telefon, öngyújtó és természetesen az önvédelmi szike (mostanában ezzel járkálok mindenhova). Ennek mindnek az aljára pedig egy kis szatyorban a tündibündi - piros alapon fehér hópelyhes - mamuszom került.

Magabiztosan mentem a fehér szandimban az étterembe, megcsodálhatta "A Zember" a kárcsú bokáimat és az izmos vádlijaimat, aztán leültünk, s amint fázni kezdtek a lábaim, az asztal alatt szépen belebújtam a mamuszkámba. Olyan jó meleg volt, hogy egyáltalán nem cidriztem a teraszon, és senkinek sem tűnt fel, hogy otthoni cipőben grasszálok (pl. mikor meglátogattam a slozit).

Amikor eljött a búcsú ideje, akkor pedig diszkréten visszabújtam a szandimba, a mamuszt elcsomagoltam és tádám.. mindjárt 8 cm-rel magasabban hagytam el a kajáldát... "A Zember" meg újra gyönyörködhetett a lábaimban.