Amikor megnéztem a filmet, kicsit fintorogtam. Nem igazán értettem az összefüggéseket, nem láttam át, valójában mit akar a film \"megmutatni\". Gondolkodnom kellett rajta. Ezt pedig speciel szeretem.

Ma meg is érkezett a \"villanykörte villanás\" az agyamban, mint anno a \"100 év magány\" című könyv olvasása után cirka 1 héttel.

Jay Gatsby egy végtelenül magányos ember, aki az egész életét arra áldozza, hogy megszerezzen valakit, akit szeret. Minden tettét, bűnét, az összes motivációját a nő generálja, akinek meg akar felelni, mert azt hiszi, ugyanazt érzi a másik is, amit ő.

5 évig építi a birodalmát s vár arra, hogy a szerelme elé állva elmondhassa: légy az enyém, már minden megvan, ami a boldogságunkhoz kell. A nő azonban nem úgy reagál, ahogy ő azt elképzelte. Tetszik, amit lát, kicsit kell neki a férfi, azonban amint fel kellene vállalnia az érzelmeit, a csalfaságát, a közös terveket, a saját bűnét... vagyis ŐSZINTÉNEK kellene lennie... nos, nyomban visszavonulót fúj, szegény DiCaprio meg csak pillázik a hotelszobában, mint a vett malac.

A nőért hal meg, a nő miatt... tudatlanul. Hiszen sejtelme sincs arról, hogy a férfi, aki hátulról lelövi, egy féltékeny férj, akit nem ő szarvazott fel. Egy dühös, gyásztól elborult agyú ember öli meg, akinek a feleségét Gatsby nagy szerelme gázol halálra. A férfi azonban ezt a bűnt is magára veszi, hogy mentse őt. A nőt, aki elfogadja a nemes gesztust és marad a paraszt férjével, akit sosem szeretett, s aki mellett minden nap, minden percében boldogtalan volt és az is marad. Gatsby pedig fiatalon a föld alá kerül, s az utókor csak egy ócska, manipulatív szeszcsempészként emlékszik rá. Miért? Talán mert a nő még arra sem veszi a fáradtságot, hogy halálában tisztára mossa az emlékét.

Hogy mi a tanulsága a filmnek? Fogalmam sincs.

Az azonban kétségtelen, hogy én magamra ismertem. De csak ma. Bevillant, hogy ÉN is egy nagy Gatsby vagyok, annak ellenére, hogy nincs luxusvillám és nem héderel a város elitje hétvégente a birtokomon.

De bárhogy nézem is magam és a környezetem, Gatsby-t látom a tükörben. Mert bizony engem is körülvesznek olyan emberek szép számmal, akik csak a hasznot lesik vagy a leeső koncot. Még csak nem ismernek. Nem tudják ki vagyok, merre tartok...
Nehéz ebben a tömegben felismerni az IGAZAT. Nehéz bízni és hinni is.

S tulajdonképpen én is egy mesének élek immár több, mint két éve. Csendesen vágyakozom, VALAKI után... HÁTHA! Képzeletben annyira egyszerűnek tűnik ugyanis minden. Nincsenek lehetetlen akadályok. A fantázia világában elég vagy magad, amit adni tudsz és akarsz.

A valóság persze teljesen más. Visszagondolva már azt mondom, zseniálisan ragadta meg a film a lényeget: tehetsz bármit, mondhatsz, amit csak akarsz, küzdhetsz, remélhetsz, vágyakozhatsz... ha a másik még csak el sem gondolkodik rajtad, akkor az egész energiahullámot, amit generálsz, lehúzhatod a WC-n. S a legfájdalmasabb felismerések egyike ez. Talán Gatsby is jobban járt, hogy lepuffantották, mert így nem kellett az egész életét úgy leélnie, hogy folyamatos hiányérzet kínozza. Nem őrült bele a megválaszolatlan kérdésekbe, s nem pazarolt több energiát valakire, aki nyilvánvalóan érdemtelen volt a figyelmére.

Kemény szavak ezek, tudom. Egyesek talán azt hiszik, tele vagyok indulattal, pedig ez nem igaz. Pontosan olyan értetlenül és fájdalommal telve nézek csak én is a világra, ahogy a filmben Leo. Képzeletben próbálom elérni én is azt a zöld lámpást, ami talmi csillogással időről-időre közelebbinek, elérhetőbbnek tűnik... aztán könnyes szemmel jövök rá, hogy elérhetetlen. Pont, ahogy eddig is. Mindig elérhetetlen marad.

Csak a bűntudat az, ami kézzelfogható. Ezen kívül csak a nagy SEMMIT markolom. A tisztaságom odalett. Mert senki sem tartott kést a nyakamhoz, senki nem fenyegetett meg, hogy tegyem ezt vagy azt. Én döntöttem úgy, ahogy. Én mentem bele piszkos kis játékokba. Miért? A halvány zöld fényért...

Nagy pofával szajkóztam, hogy "Nem, nem, nem!", nem leszek többé mankó, aztán azt vettem észre, hogy majdhogynem könyörgök ezért a szerepért. Pedig tudom, hogy megmérgez, meggyilkol, elsorvaszt. Mégis... ha csak mankónak kellek, akkor is kellek valamire. Valakinek.

A kudarcokat és a sikereket ki-ki másként dolgozza fel. Az elsőt általában külső, a másodikat belső okokkal magyarázzuk. Ám előfordul, hogy nem kell a bizonyítványhoz megjegyzést fűzni. Túl egyértelmű ugyanis, s minden hozzátett szó vagy mondat, amit magyarázatnak szán az ember, pont hogy megerősíti a minősíthetetlen jegyet.

Nem bánok semmit! Egyetlen percet sem! Nem verem a fejem a falba, hogy miért úgy és azt mondtam vagy tettem. Az én döntésem volt, egyedül az enyém. Mindent, amit bevonzott magával, el fogok viselni. Erősek még a vállaim, s a térdeim sem rogynak meg olyan könnyen!

Hogy néha pityereg az ember lánya? Hát Istenem! Ezt sem hallgatom el vagy szégyellem. Ma az egész 18-as villamos utazóközönsége gyönyörködhetett a karót nyelt testem látványában, ahogy mereven kifelé bámulva hullattam a könnyeimet.

Nem vagyok tiszta. Mégis tele vagyok nagy álmokkal. Kételyekkel és félelmekkel. Aggodalommal, bizonytalansággal. Érzelmekkel és hangulatokkal. Hamis vagy igaz mosolyokkal. Könnyekkel. Határozott véleményekkel. Iróniával. Gondokkal. Szeretettel. Küzdelemmel. Kitartással. Tele vagyok élettel...

Még akkor is tudatában vagyok ennek, amikor - mint most is - leginkább arra vágyom, hogy valaki lőjön le hátulról. Hálás lennék érte. Őszintén...