Hajnalban, biztos ami biztos alapon, az ingen kívül egy könnyű kis dzsekit is magamra kaptam. Az idős néni a megállóban úgy lökött félre, hogy kis híján seggre estem. Nem baj, gondoltam, fő a pozitív hozzáállás, úgyhogy a véleményemet a közlekedési kultúrájáról megtartottam magamnak s még képzeletben sem rúgtam le a hülye fejét. Bent nem volt semmi extra, Tudjukkit nem láttam, így máris pompásan indult a napom.
A csajokkal voltunk sétafikálni, meg dumálgattunk, aztán ki-ki ment a dolgára. Nekem receptet kellett íratnom, ezért cirka 5 km-t gyaloglást vállalva indultam el a célom felé. Menet közben fagyizni is megálltam. Magabiztosan pusztítottam a kilométereket, dudorásztam, ilyen "jó napom-pom-pom van" hangulatban.
Az orvosnál persze várni kellett, így zenét hallgattam. Szemben nyílt az ajtó és kilépett Dániel. Ajjajj... gondoltam magamban és fülig vörösödtem. Ő azzal a tipikus "Hoppá, egy eltévedt bárányka!" mosollyal nézett rám, de volt benne tapintat, úgyhogy "Jó napot!" kívántunk egymásnak, és nem kérdezett rá, hogy merrefelé esz a rossebb mostanában.
Szégyenemben lehajtott fejjel hallgattam tovább a zenét, amikor is feltűnt, hogy milyen fura az ing rajtam. Vagyis, igazából megijedtem, hogy úgy csöcs tájékon leszakadt a gombom, hát mégis hogy flangálhatok így egész nap? Tüzetesebben megvizsgáltam a felsőt, s döbbenten tapasztaltam, hogy a gombok a helyükön vannak, csak épp az egész ing kifordítva van rajtam reggel óta. Na, - gondoltam magamban - ennyit a peckes járásról, meg a magabiztos nő imidzséről. Amikor ugyanis felálltam, észrevettem azt is, hogy nem csak hátul a nyakán lóg kifelé három baszott nagy címke, hanem oldalt is, a mosási-vasalási útmutatásokkal. Ráadásnak pedig egy címkére még pótgombot is varrtak. A hátizsákomba bújva vinnyogtam csendesen, s épp eldöntöttem, hogy diszkréten bevonulva a mosdóba kifordítom magamon a hacukát, amikor is meghallottam a nevemet. Nem volt mit tenni, odapattantam a pult elé, és pironkodva elmondtam, mit is szeretnék. Aztán odasúgtam az asszisztensnek, hogy amíg kiírja a receptet, addig megigazítanám a toalettemet. A nő hangosan röhögni kezdett, úgyhogy oda is lett a nagy inkognitóm. Beléptem a slozira, nyomtam a kapcsolót, de az égő persze, hogy kiégett. Levettem az inget, végül is máskor is téptem már le magamról tök sötétben a rucit, de mindezt olyan sebesen sikerült előadnom, hogy elrepült a felső a kezemből. Le a földre. A tök sötétben. Döntenem kellett. Vagy elkezdem négykézláb keresni vagy résnyire kinyitom az ajtót, hogy valami fény mégiscsak kerüljön beljebb. Ahogy kinyitottam az ajtót, egyből megszólalt az asszisztensnő, hogy "Jöjjön ki bátran, megvan a recept!"
A résen keresztül kidugva a fejem annyit válaszoltam, kisegér hangon, hogy "Mennék, csak épp nincs rajtam a gúnyám, itt bent meg sötét van." Ő meg erre jött készségesen, s ha nem fogom a kilincset, akkor a rendelőben várakozó összes páciens premier plánban nézhette volna, ahogy melltartóban állok, mint egy nyomorult. Magamra csaptam hát az ajtót, és valahogy kitapogattam az ingem. "Csak ne legyen kifordítva! Csak ne legyen kifordítva!" -ezt mantráztam, miközben belebújtam, aztán mosolyogva kiléptem, mintha mi sem történt volna. Az asszisztensnő végig nézett rajtam, s ennyit mondott:
- Látom sikerült felöltöznie most már rendesen. Nagy szerencse fogja érni, ha egész nap így mászkált.
Köszi. Tényleg. Most aztán játszós ruhában tűkön ülök, arra várva, hogy tarkón basszon a szerencse. Nahát!
