(Egy konkrét olvasónak)

Egész jó napom is lehetett volna. Annak ellenére is, hogy viszonylag lesújtó önfelismerésen estem át.

Munkahelyen ugyanis az alábbi történt:

Előjegyzés nélkül jött. Soron kívül. Ajtót rámrúgosan.

Több, mint 2 órán keresztül csak kérdések, kérdések, kérdések...

...de, ha... és, ha... ha úgy, akkor, ha így, akkor...
...még csak azt akarom kérdezni....
...már csak azt akarom kérdezni...

Beleléptünk a 2. órába, a kérdések pedig már az abszurditás határát feszegették. Ha jól számolom, ugyanazokat tette fel újra és újra.

(Ilyenek után fordul elő, hogy menet közben fél méteres árkot szántok a folyosón, a tekintetemmel pedig felgyújtom még azt is, ami nem is éghető. Közben pedig látszólag némán tátogok (kurváranagyonbazdmegelekésbazdmegelekésbazdmegelek)...)

Az udvaron körözve aztán elkezdtem mantrázni a Balogh Béla szövegét, s aztán amikor hazaindultam gyalog, meg is született a felismerés: kiégtem. De valami iszonyatosan. Elfogyott a türelmem, az empátiámat valahol elhagytam és ez nem tetszik. Nem azért voltam ideges, mert hülye kérdésekre kellett válaszolni, hanem azért, mert nem ment türelemmel.

Rádöbbentem, hogy a munkámban nem lelem már örömömet. Közönyössé váltam, és csak azt várom a kezdés pillanatától, hogy mikor mehetek haza. Már nem vagyok készséges, ha munkaidőn túl keresnek, nem vagyok képes vigaszt sem nyújtani. Afféle robottá váltam s ha por kerül a gépezetbe, képtelen vagyok megoldani. Pontosan azért, mert nem tölt el örömmel, így nem is érdekel már annyira. Nem állítom, hogy nem fájt, de legalább tudom.

Aztán a délutánom egyenesen rémálomba fordult át. Olyannyira, hogy hívtam a nővéremet, akinek csak fuldokló hangon annyit tudtam dadogni, hogy segítsen rajtam. Átadtam egy problémámat, amivel már nem tudtam mit kezdeni.

Mert megint megtörtént, pedig nem kellett volna.

Elég méltánytalan módon ugyan, de ismét szóba került a volt Szeretőm. Az a vád ért ugyanis, hogy országszerte meztelen képek keringenek rólam ("Kicsi a világ."). Namármost a Szerető volt az egyetlen, akinek ilyen képeket készítettem, s ez kölcsönösségen alapult. Mindent mondhatnék rá, de azt, hogy ő ilyesmit tett volna, azt nem. Azonban - mivel tényleg csak ők kapott tőlem ilyen jellegű képeket - felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg ő volt akkora fasz, hogy kiadta a kezéből ezeket. Rákérdeztem a vádlónál, aki ezt persze bőszen tagadta. Állítása szerint nem azokról a fotókról van szó (amiket megjegyzem, nem is látott). Persze azonnal visszakérdeztem, hogy akkor mégis kinél látott rólam kompromittáló felvételeket? No, hát a nevet nem mondja meg. A lényeg, hogy egy olyan pasas "gyűjteményében" szerepelek (állítólag), aki nagy kurvapecér, és mindig megörökíti azokat, "akiket megbasz".

Teljesen nem hülyültem még el. Kizárólag a Szerető volt az, aki szex közben fotókat készített rólam. Azonban a vád szerint más is. Miután "megbaszott". Érdekes! Lehetséges, hogy nem emlékszem? Mert akkor igencsak kajfer baszógépről van szó, aki ájultra kefélt. Határozottan közöltem az illetővel, hogy hazudik, mert ilyen fotók egész egyszerűen nem létezhetnek. Ő meg csak jött azzal, hogy márpedig vannak!

Kértem, árulja már el a nevét az illetőnek, amire nem volt hajlandó. A vád maga egyébként burkoltan a ribancozásomról szólt, arról, hogy én egy léha nőszemély vagyok, fűvel-fával kefélek, csak épp a vádlóval nem (erre bizonyíték többek között a blogom is). A vita annyira elmérgesedett, hogy rám tört a zokogás és mérhetetlen düh fogott el. A beszélgetést éppen ezért be akartam fejezni, letettem hát a telefont. De perceken belül újra csörgött, csak azért hogy kínozzon ("megnyugtasson"). Hiába könyörögtem, hogy hagyjon békén vagy pedig árulja el annak az illetőnek a nevét, akinél a fotóimat felfedezni vélte, nem jutottunk eredményre. Szép lassan eltelt a délután, folyamatosan csörgő telefonnal, aminek a vége mindig az lett, hogy sírtam, s a végén már a tehetetlen dühtől üvöltöttem. Nem tudom ugyanis elviselni, hogy valaki merő bosszúból kínozzon egy embert. Mert itt nem másról van szó. Mivel elutasítottam őt, amit képtelen elviselni, feltett szándéka, hogy végképp boldogtalanná tesz. S a morbid az egészben az, hogy mindezek ellenére (hogy léhának tart), közben azt hajtogatta,  ő csak boldoggá szeretne tenni, menjek hozzá feleségül, mert szeret bla..bla..bla.. (1 hónapja állítólag egy nővel is összeköltözött, annyira szeret). Őrület!

Naiv vagyok, mindig is az voltam. Nagyon sokan kihasználtak már, rengetegen másztak fel a hátamon is... s anno még a Szerető is átlátta ezt. A balek szerep rám feszült, s nem is csodálkozom, hogy nem tudott megszeretni. Csak egy rendszeresen ürítési lehetőség voltam számára, de nem hibáztatom, hisz sosem ígért semmit nekem. Illetve dehogynem! Az ígérte, csinál nekem egy gyereket, mert jó ember vagyok, megérdemlem. Nem, nem úgy, hogy ásó, kapa, nagyharang. Csak a technikai részig. Spermát adományozott volna tulajdonképpen.

Lassan egy éve, hogy ennek vége szakadt. Annak ellenére is, hogy én eszméletlenül belé szerelmesedtem, elküldtem. De nem kívántam neki rosszat. Párszor beszéltünk még a "szakítás" utáni 1 hónapban, aztán én kórházba kerültem. Előtte azt mondta, hogy az új kapcsolata nagyon fontos neki, szerelmes.

A különbség azt hiszem annyi a vádló és köztem, hogy én ezt megértettem, s nem zaklattam az embert, akit szerettem és akiért mindent felrúgtam volna. Miért? Pont azért, mert szerettem... csendben igyekeztem a kudarcomat feldolgozni, de eszembe sem jutott a bosszú. Meg sem fordult a fejemben, hogy a fotóit bárkinek megmutassam, vagy bármilyen más módon visszaéljek a bizalmával. S mivel bármilyen kesze-kusza viszonyban is, de mégis csak 1 évig volt a Szeretőm, ismerem annyira, hogy ő sem tett ilyet. Nem az a fajta, ráadásul ő nagyon szerelmes lett a nőjébe, tehát én eszébe sem jutottam, nemhogy a képeimet elküldje bárkinek is. Nagy valószínűséggel a leveleimmel együtt a fotók is a kukába kerültek, amiért szintén nem hibáztatom. Az élet megy tovább. Remélhetőleg azóta apa vált belőle, mert mindennél jobban vágyott erre.

Nővérem aztán kezébe vette a dolgokat, s a legutolsó információm az, hogy nem fog többé zaklatni, békén hagy végre!

Mindez természetesen nem múlik el a lelkemből nyomtalanul. A bizalmam újra eltűnt és ismerkedni sem akarok senkivel.

A báránybőrbe bújt farkas remélhetőleg nem bánt többé. Bízom benne, hogy megpróbál tovább lépni. Bízom benne, hogy elolvassa az egyébként neki írt "Hidd el, én megértelek" bejegyzést. Újra. S akkor talán megérti, hogy miről pofáztam.

Nem tudom ugyanis, hogyan viselnék egy újabb vádaskodást, melyben képtelen vagyok megvédeni magam. A Farkas féltett a sakáloktól. A farkas, aki rám támadt, a farkas, aki a mellkasomon térdelve nyáltól fröcsögve szórta rám az átkokat. A Farkas, aki a szakadék szélére kergetett és élvezettel nézné végig, ha leugrom. Mintha ez lenne a célja. Ha nem lehetek az övé, ne legyek senkié. Néha azt érzem, az életemet követeli. Taszít, lököd a mélység felé. Ma pedig eljutottam oda, hogy azt éreztem: inkább a szakadék, mint ez a mostani állapot. Hajszál híján sikerült a bosszú által táplált terve, melyet a sértett egója agyalt ki. Hajszál híján... mindenesetre a kedvemet, a reményeimet, az álmaimat, az életerőmet és a csekély energiáimat mind-mind elvette ma tőlem. Teljes győzelmet aratott felettem. Mert nem hinném, hogy akárcsak csatát nyertem volna. Övé lett minden. Kiürültem. Teljesen.

Bemocskolt engem. Bántott engem. Puszta féltékenységből. Mert a betegem lett. Sajnos...

El akarok költözni, elhagyni ezt a várost.