Tudom, hogy szenvedsz miattam, hogy vágysz rám. Tudom, hogy minden perc egy kín, hogy minden óra pazarlásnak tűnik, mert megy az idő s te nem tudsz hozzám közelebb kerülni.
Tudom, hogy a nap bár fényesen ragyog az égen, neked ez újabb fájdalom, hogy nem sétálok az oldaladon, nem osztozom veled a tavasz örömében. Tudom, hogy a madárdal eljut ugyan a füledig, a dallamot mégsem hallod meg. Nem hallod, mert nem figyelsz. Más köti le a gondolataidat. Én.
Én, aki nem engedek neked. Én, aki nem állok szóba veled. Én, aki egyetlen vállrándítással tovább mentem.
Hidd el, ÉN MEGÉRTELEK!
Ahogy üldögéltem, eszembe jutottál ugyanis. S aztán elkezdtem befelé figyelni. Saját magamra, az érzéseimre. Mindeközben rájöttem, hogy PONTOSAN tudom, mit érzel, PONTOSAN tudom, min mész keresztül. Átérzem a szenvedést és a kínt, a reménytelenséget és fájdalmat.
Bármilyen hidegnek is tűnök, fáj, hogy bántalak. Fáj, mert tudom, hogy milyen érzés, amikor nem szeretnek viszont. Vagy nem úgy szeretnek, ahogy vágysz rá. Vagy nem annyira... tökmindegy végül is.
Tudom, hogy sokszor sírsz és azt is, hogy minden szabad percedet álmodozással töltöd.
Tudom, hogy a képzeletedben már családot alapítottunk és boldogan nevelgetjük a kölykünket, éljük az életet. Boldogan. Tudom, hogy nem kell lehunynod a szemed ahhoz, hogy lásd az arcom és nem kell felhívnod, hogy halld a hangom. Ott vagyok veled mindig. Benned élek, részeddé váltam.
Kitépnél már magadból, ha tehetnél, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. "Úgy simulok rád, akár egy tetoválás"... ez a hasonlat amúgy is jobban tetszik, mint az "olyan vagy mint a drog".
Nem szeretek csalódást okozni és nem szeretek másokat megbántani. Mégis, ki kell mondanom azt, amit a saját bőrömön tapasztaltam meg és nem valami kurva nagy bölcselkedős oldalon olvastam:
A te esetedben én vagyok az, akinek az élete a szenvedésedtől függetlenül megy tovább. A tied viszont egy helyben toporog. Hiába a remény, hiába a vágy, ha ez egyoldalú, akkor abból csak könnyek fakadnak s rád telepszik a magány. Nem tudlak mivel vigasztalni. Nem tudom ugyanis, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy elfelejts valakit, akiről zsigerből érzed, hogy Ő "AZ". Ő az, akivel családot szeretnél alapítani, Ő az, akiért bármit feladnál s bármeddig elmennél. Ő az, aki mellett ébredni szeretnél. Ő az, akit szeretsz!
Fogalmam sincs mit tégy! Csak azt tudom, hogy minden percet ismerek, melyet Te most átélsz. Minden egyes percet.
Ismerem az érzést, amikor felébredsz és szinte azonnal telefonálni szeretnél. Miért? Csak hogy "Jó reggel"-t kívánj. Csak hogy halld a hangját. Ismerem az érzést, amikor idegesen ügyelsz arra, hogy a telefonod mindig kéznél legyen, hátha megcsörren, s a kijelzőn azt látod: Ő hív. Tudom, milyen bolondosan boldog érzés a párás fürdőszobai tükörre szíveket rajzolni, a szeretett személy monogramjával. Tudom milyen, mikor minden egyes levelet elolvasol újra és újra, mert úgy érzed, addig is Vele vagy. Tudom, mennyi perc, óra, nap megy el fényképek bámulásával, s közben az álmodozással.
Tudom milyen, amikor vele akarsz megosztani mindent, legyen az kudarc avagy siker. Vagy éppen csak egy édes semmiség.
Tudom, milyen érzés SZERETNI!
De azt, hogy ebből hogyan lehet kigyógyulni... hát azt sajnos nem tudom. Segítenék, tényleg, de nem tudok. Te küzdesz, képben maradsz... mint egy megakadt hanglemez.
Én hallgatok. Némán élem az életem. Ettől azonban nem szeretek kevésbé. Sőt! Talán ezzel bizonyítom a leginkább, hogy valóban szeretek. Igen, azzal, hogy hallgatok.
