Előreszaladtam egy kicsit a Grace Klinika történetében... talán nem kellett volna, de mégis így történt. Most már tudom, hogy az egyik kedvenc karakterem - Mark Sloan plasztikai sebész - sajnálatos módon meghal. Ami meglepett, de őszintén örültem neki, az a halála ábrázolása volt. Többször visszanéztem... ugyanis tökéletesre sikerült.

A történet szerint súlyos sérüléseket szerez egyébként egy repülőgép szerencsétlenségben, s kérdéses az is, hogy túléli-e. Aztán egyszer csak felébred és jól érzi magát. Az elszenvedett traumának nyoma sincs. Az öreg sebészen kívül mindenki örül. De ő nem. Nagyon egyszerűen és simán mondja el a többieknek, hogy valószínűleg egy "utolsó hullámról" van szó. Egy utolsó energiahullámról a halál előtt. Mert ez tényleg létezik. A terminális stádiumban lévő betegek egy elég nagy hányada ugyanis a halála előtt hirtelen jobban lesz. Mondhatni azt is, hogy "megtáltosodnak". Sok ilyet láttam már. Sajnos... a hozzátartozókban felébred a remény, csodát emlegetnek és örülnek. Nincs értelme ilyenkor elmondani nekik, hogy szerettük hamarosan újra rosszul lesz, aztán pedig meghal. Nem fogadnák el. Miért? Mert látszólag (TÉNYLEG LÁTSZÓLAG) minden a helyére kerül. Még a legelesettebb beteg is mosolyog, terveket sző. Aki előtte hónapokig lábra sem tudott állni, esetleg ahhoz is erőt érez, hogy sétáljon...

A filmben meglepően jól ábrázolták a folyamatot, az pedig külön tetszett, hogy nem körítették sírással-rívással. Sloan is tudta, hogy mi történik vele, ami nem jelenti persze azt, hogy megnyugodott vagy feladta. De legalább tudta. Ahogy az öreg sebész is, aki ott maradt vele, hogy a legfontosabb dolgokat letisztázzák: Meddig tartsák gépeken, újraélesszék-e, ha leáll a szíve? Csupa gyakorlatias, ám annál fontosabb kérdés.

A valóság persze nem így néz ki. A beteg mellett rendszerint nincs senki, amikor a "hullámnak" vége. A hozzátartozók sokszor hosszas virrasztás és aggódás után megnyugszanak, s talán először fekszenek le úgy aludni kimerülten, hogy jobbra fordult szerettük sorsa. Aztán mikor legközelebb jönnek és üresen találják az ágyat, döbbenten teszik fel - a jogos - kérdéseiket: Hogy történhetett ez? Hiszen olyan jól volt, evett-ivott... a családját akarta látni. Ilyenkor megpróbálni elmagyarázni ezt a folyamatot elég nehéz.... nem fogják fel, arra gondolnak, valami hiba csúszott az ellátásba. Pedig nem. Csak elmaradt a kommunikáció. Nem vállalja ezt fel nagyon senki. A kezelőorvos feladata lenne egyébként, de a halált nem fogadjuk el, titkoljuk, félünk tőle. A halál a mumus.

Nem akarok igazságtalan lenni. Szép lassan itthon is elkezdődött azért a betegek és hozzátartozók korrekt tájékoztatása, ám messze elmarad ez még a "tökéletes"-től. Érthető, ugye? Odaállni valaki elé, aki esetleg hosszú idő után végre újra úgy érzi ÉL, s azt mondani neki, hogy ezt a többletenergiát fordítsa az ügyeinek lezárására... nos, elég nagy bátorság kell hozzá. A laikusok ugyanis szinte semmit sem tudnak erről a "hullámról", ahogy úgy nagyjából minden halállal kapcsolatos dolgot igyekeznek kizárni a tudatukból. A halál rossz dolog, elfogadhatatlan. Hiába az élet szükségszerű velejárója, mégsem állunk készen. Sem mint betegek, sem mint hozzátartozók. A halál tényleg mumus a mai világban. Takargatjuk, elfedjük, félünk tőle. Miután a holttestet egy kórházi ágyról 2 óra után elviszik, alapos fertőtlenítésen esik át az egész szoba. Még az ágybetétet is kicserélik, s elviszik külön fertőtlenítésre. A haldoklókat külön szobába teszik, ne zavarjon, ne rémisszen meg másokat az agónia. Érthető ez, hiszen senkinek sem szolgál javára a gyógyulásában, ha mellette valaki hosszú órákon át haldoklik.

Hozzátartozóként sem könnyű ezen az úton elkísérni a beteget. Elfogadni, hogy anyánk/apánk/szeretőnk/gyermekünk/barátunk itt hagyja ezt a világot... megterhelő és a gyászt leginkább a veszteségélmény fokozza. A tudat, hogy az életet eztán az adott személy nélkül kell éljük tovább. A tudat, hogy mi élünk, ő pedig meghal. Bűntudattól kezdve a gyászon át, önmagunk sajnálásáig mindenféle érzelem munkál ilyenkor az emberben.

A halálról kellene beszélni. A halál nem mumus. A halál egyszerűen az élet végét jelenti. Kikerülhetetlen. Abban a pillanatban biztos, hogy megtörténik egyszer, amint megtermékenyül a petesejt. Hogy kinek mennyi ideje adatik, s milyen lesz annak a minősége, ebből a szempontból nem lényeges. A lényeg az, hogy be fog következni. Mégis úgy csinálunk, mintha nem így lenne. Úgy teszünk, mintha kijátszhatnánk. Élni akarunk és azt szeretnénk, hogy a szeretteink is éljenek. Nem pont úgy és nem pont akkor tudjuk/akarjuk elfogadni a halált, amikor az épp kopogtat. Nincs jó idő erre, tudom én...

S míg egészséges az ember, egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Nem akar erről tudomást szerezni, nem fogad be információkat ezzel kapcsolatban. Pedig, ha foglalkoznánk ezzel, beszélnénk erről, akkor talán könnyebb lenne. A gyerekek is fel tudják fogni, hogy mi a  halál. Nem szükséges dajkamesékkel hülyíteni őket arról, hogy a nagymama messzire utazott vagy, hogy a kutyát elvittük egy szép nagy tanyára, hogy szabadon futkározhasson. El lehet mondani, hogy mi a halál. Fel fogják majd, ha nem is rögtön.

Sloan doktor halála ebből a szempontból mesterien lett megkreálva. Mert bizony a legtöbb ember egyedül hal meg. Nincsenek mellette a szerettei és a személyzet sem üldögél a haldokló mellett. Erre ugyanis sem idő nincs, sem pedig szabad ember. Kényelmessé tudjuk tenni az utat, de elkísérni nem tudunk senkit. A halállal kapcsolatos tudás azonban lehetővé teszi, hogy akár betegként, akár hozzátartozóként elvégezzünk olyan dolgokat, amik feltétlenül szükségesek a megnyugváshoz. Szükségesek ahhoz, hogy később az embert ne marja a lelkifurdalás.

Anti. Rá emlékszem a legélesebben. 27 éves volt. Lassan 10 éve, hogy meghalt. Itt hagyott egy 4 éves, gyönyörű kislányt. Anti, akihez reggel 5-re jártam és masszíroztam az oedemás bokáit, hogy beleférjen a lába a papucsba. Anti, aki ülve aludt, mert félt, hogy hanyatt fekve megfullad. Ő volt az, aki tudta, hogy nem lesz itt boldog happy end, bárhogy is érzi magát. Anti volt az, aki karácsony előtt saját felelősségére hazament. Azt mondta, nem felejtem el soha: "Haza akarok menni. Azt a kevés időt, ami még hátra van, a feleségemmel és a kislányommal akarom tölteni. Úgy akarok meghalni, hogy a szeretteim ott van mellettem." Megérte a karácsonyt. Januárban még képeket is hozott. Csontosan, hófehéren ölelte a gyermekét a karácsonyfa előtt. Aztán februárban meghalt. Otthon, csendben, a szerettei körében. Antinak olyan orvosa volt, akiben megvolt a kellő bátorság ahhoz, hogy őszintén elmondja neki a kilátásait. Olyan orvosa volt, aki nem ijedt meg attól, hogy egy fiatal ember szemébe kell mondania: meg fog halni, ezért rendezze el, amit úgy érez, hogy el kell rendeznie. Anti éppen ezért úgy ment el, hogy nem maradtak utána félbehagyott ügyek. Csak egy szomorú feleség és egy kislány... csak az maradt utána, amire befolyása semmiképp sem lehetett.

Hinni kell! Hinni kell a csodákban, az új gyógyszerekben, a kísérletekben, az orvosi tudásban, az akaratban, az elmében, a szeretetben. De nem szabad, hogy ez a hit mindenek felett álljon. Hinni kell abban is, hogy az élet megy majd tovább. Tudni kell, hogy a világ egyetlen másodpercre sem áll meg; mindegy, hogy épp mi halunk meg vagy egy közeli hozzátartozónk. Mert a halál igenis az élettel karöltve jár. Kikerülhetetlen. Kicselezhetetlen. S legfeljebb csak elodázható. Mindenki meghal. Mindenki.