Hosszú idő után újra álmodtam. Hogy örültem-e neki? Dehogy!!! Az utóbbi pár hétben az alvás, az étkezéshez hasonlóan, gyakorlatilag eltűnt az életemből. Ha aludtam is, a legtöbb esetben a saját hangos ordításomra ébredtem.
Egyedül voltam itthon. Éreztem,, hogy a lábaimon hirtelen végigfolyik valami. Tudatosodott bennem, hogy én bizony most szülni fogok. Az ágyban fekve, kínok között szültem. Soha nem éreztem ilyen fájdalmat. Amikor vége lett, meglepetten láttam, hogy a gyermek mindössze babszem nagyságú. Óvatosan a kezembe vettem, közel emeltem az arcomhoz s hitetlenkedve bámultam. Nem értettem, hogy miért kellett ilyen borzalmas fájdalmakat átélnem? A gyermek termete nem indokolta a hosszú vajúdást...
De megvolt minden testrésze, csak kicsi volt az egész... a sírása is halk cincogásnak tűnt. Amikor azonban ezt a cincogást meghallottam, a szívem mégis repesni kezdett. Felsírt, megvan mindene, tehát egészséges! Más meg nem számít! Hogy aprócska? Engem nem érdekel. Ő a gyermekem.Akármilyen is.
Szeretettel, félelemmel, kissé sután fektettem őt egy pirinyó párnára. Körbenéztem és kerestem valamit, amit "pólyának" használhatok. Közben nagyon lassan, megfontoltan lépkedett a szobában egy állat. Nem kutya volt, de nem is macska. És semmiképpen sem az én cicám. Kicsit ez is volt, meg az is. A teste inkább macska, a feje viszont egyértelműen kutya. Óriási fogakkal. Nem értettem, hogy került a szobába, de mikor láttam, hogy a párna felé halad, páni félelemben igyekeztem őt megelőzni. Már majdnem odaértem, amikor az állat a mancsát rádobta a párna szélére. Borzadva láttam, ahogy az ÉN GYERMEKEM felszáll a levegőbe. Az állat tátott szájjal várta Őt. Meg akarta enni.
Ahogy eltűnt a szájában, tehetetlenségemben nem tudtam mást csinálni, minthogy elkaptam az állat alsó állkapcsát és elkezdtem lefelé szorítani. Olyan erővel, hogy hallottam, ahogy recsegnek a csontjai. Csak a torkát figyeltem, a gyermekem ugyanis a torka bejáratánál feküdt... álmomban nem érdekelt semmi, csak az, hogy nehogy lenyelje! Szorítottam hát az állkapcsát, feszítettem minden oldalról... láttam az állat szemeiben a fájdalmat, a rettegést... és akkor leszakítottam az alsó állkapcsát. Mindent beborított a vér... a kutyafejű rém pedig ösztönszerűen nyelt egyet.
Elnyelte a gyermekem. Álltam reszketve a vérfürdő kellős közepén. A karom majdnem leszakadt, az állat fogai mély sebeket ejtettek rajtam, de nem érdekelt. Közben ő eldőlt az oldalára és agonizálni kezdett. Állkapcsát csupán pár centi bőr tartotta a helyén. Tényleg leszakítottam.
Sikítozva csúszkáltam a véres padlón, keresve valamit, amivel felvághatom az állatot. Hátha van remény még, s az én kicsikém élni fog... de nem akadt a kezem ügyébe semmi. Mintha a lakást kipakolták volna. Az szörny már alig pihegett, látszott, hamarosan kimúlik... a hátára fordítottam és vadul, két kézzel próbáltam feltépni a testét. Sikertelenül. Emlékszem, ahogy a meleg vér csepegett a hajamból. Arra is, hogy a körmeim sorra törtek le, szinte tőben... annyira szaggattam az állatot. De a legélénkebben a rémület és a veszteség fájdalma maradt meg.
Mert felébredtem bizony. Az agyam ennél többet nem tudott elviselni. Ébredéskor, csatakosan az izzadástól a bal kezem még mindig görcsben volt. Az ujjaimat alig tudtam mozgatni... felültem. Vártam, hogy a szemem megszokja a sötétséget. Látni akartam, hogy nincs sehol vér, nincs tetem és nincs semmi sem. A légzésem lassan normálissá vált. "Csak álom volt..." - ezt mondogattam magamban. De beugrott a pirinyó kis emberi lény, ahogy a születés örömét átélve rúgkapál a párnán, és azonnal ki kellett rohannom a fürdőbe hányni...
