Korábban már írtam, hogy az én utam, az egyetlen, amin szívesen jártam volna mostanság... nos, hát lezáródott. Végérvényesen. Nem okolhatok érte senkit, de úgy hiszem, ha nem tettem volna, amit, akkor is ugyanúgy zárva lenne. Leültem hát az út szélére, s arra gondoltam, ezúttal hagyok magamnak időt arra, hogy átgondoljam: mi a jó büdös francot akarok kezdeni magammal ebben az életben. Törtem a fejem, nézelődtem, az elején hol felpattantam, hol tápászkodtam... csak hogy történjen valami. Mert éreztem, hogy nem jó a sok ücsörgés, és még rosszabb a folyamatos agyalás. Miközben ezek történtek velem, elfeledkeztem arról, hogy nem vagyok Duracell nyuszi, sem fényből táplálkozó, mégsem éreztem semmiféle érdeklődést az ételek iránt. Csak ücsörögtem, gondolkodtam, s mondom: időnként tápászkodtam. Aztán annyiszor huppantam vissza a valagamra, hogy végül feladtam. Már nem akarok felkelni. Nem akarok menni semerre. Egyszerűen jó itt nekem, ahol épp most növesztem a seggem. Képletesen persze, mert a lassan 4 heti éhezés igencsak bódés lángos közepét csinált az ülepemből (leapadt, minden más kiálló izével együtt). S megtörtént, persze, hogy megtörtént a "közbeavatkozás". Most megmondják mások, hogy mi a jó nekem. Most mások elintézik helyettem a sorsom. Rálöknek egy útra, akkor is, ha én még nem akarok menni. Főleg azon az úton nem. Akasztják a hóhért! Vicces ugye?

Nevetnék én is, csak valahogy elfogyott a svung. Végérvényesen. Mert elindultam a mások által kijelölt úton, mentem pár lépést és szeretettel fogadtak. Szeretettel, de nyújtani semmit sem tudtak. Csak egy papírt, hogy menjek tovább. Megtettem ezt is. De már az utolsó erőmmel poroszkálok. Illetve jelenleg éppen nem, mert újabb sorompó előtt állok. Türelemmel várakozom. Addig is ülhetek. Mert hát minden rosszban van valami jó is... rettegve ücsörgök, karjaimmal átölelve a lábaimat. Ha merném, itt az út közepén csapnám magam embriópózba, de nem lehet. Csak csengetni. Egyszer csak jön valaki ehhez a kurva sorompóhoz. Ma már 4x csengettem. Mindegyik alkalommal más jött oda, s persze így sosem tudták mit akarok. Háromszor volt erőm elmondani, hogy miért nyomom a bimm-bammot... negyedszerre csak fáradtan, fásultam annyit suttogtam... "később újra csengetek". Utoljára. Mert ismerem magam. Ha megint nem olyan ember jön a sorompóhoz ugyanis, akinek joga van azt felnyitni, akkor elindulok visszafelé. Oda, ahonnan indultam. Arra a helyre, ahol a valagam már nyomott hagyott a sok üléstől. Mire visszaérek, talán már kényelmes lesz, mint egy fotel. Mikor fogok felállni? Úgy érzem soha. Kiszívott a nap, felhorzsoltam a talpaimat, és nagyon szomjas is vagyok. Nincs már erőm... egyetlen csepp sem. Távolinak tűnik a cél, de sajnos már a startvonal is. Mintha a kettő között ücsörgnék. Befészkelem magam egy csendes kis bokor alá, és hallgatom a madarak énekét. Ehhez nem kell energia. Elringatnak az énekükkel, megnyugtatnak a felhőtlen örömükkel. Bárcsak tudnám, milyen madarak élvezik ennyire az életet... de nem értek hozzájuk. Látni sem látom őket, a bokor eltakar. Nem lát senki. Magam vagyok. A szívem csendesen ver... szinte hangtalanul. Erőtlen már nagyon ő is. Csak pumpál, csak pumpál, de néha talán már felteszi ő is a kérdést: minek? Nem tudom a választ. Nem tudok szólni hozzá. "Ez a dolgod" - köphetném oda neki, de nem merek durván bánni vele... hisz küzd, még mindig küzd! Dolgom meg éppenséggel nekem is van, mégis egy bokor alatt gubbasztok. Nem mehetek vissza, de előre sem. Itt rekedtem. Egy bokor alatt. Most még nem félek. De ha jön az este, ha besötétedik s a madarak is aludni térnek... nos, akkor nem tudom, mit csinálok. Sosem voltam egyedül a szabadban éjszaka. Nem tudok vadászni, s megvédeni sem magam. Életképtelen lennék? Lehet... bár a múltam nem ezt bizonyítja. Épp csak most anyátlanodtam el, de nagyon.

Csengettem. Újra. Odajött egy EMBER. Meghallgatott. Szeretettel vár. Felnyitotta a sorompót. Mielőtt átlépnék rajta, bizonytalanul toporgok, s kérdezem: mi vár a sorompó túloldalán? Mosolyog, s azt mondja: minden megbeszélés kérdése. A rettegés mellett engedjek helyet a szívemben a reményteli várakozásnak is.

Nem állítom, hogy nyugodtabb lettem. Azt sem, hogy nem félek továbbra is. De ha már felnyitották a sorompót, akkor inkább arra megyek, mert a visszaúthoz tudom, nincs már erőm. Aztán meglátjuk...