Futás-rohanás közben persze időnként megállnak, hiszen pihenni, levegőt venni még nekik is kell. Néhányukat ez ugyan bosszantja, de nem tud ellene semmit tenni, ezért megáll ő is. Piheg. Közben nézelődik.. (már ha nincs épp kettős látása a sok futástól). A szeme látja a világot, de az agya mindezt nem fogadja be. Mert az agya már előrébb jár. A következő szakaszon gondolkodik. Az újabb meneten. Mert éppen akkor semmi sem jó. Mindig más és több kell. Ami megadatik, az nem elég... még akkor sem, ha ez a valami történetesen egy ritka virág...

Az ilyen ember a ritka virágot, ha észre is veszi, ha el is jut az agyáig, hogy mit lát... nos, a legjobb esetben akkor is letépi, és zsebre vágja. Haza akarja vinni. Majd vízbe teszi. Ott aztán pár napig még tündököl, majd hervadásnak indul, lekonyul... a FutkosósEmber meg laza kézmozdulattal kihajítja a szemétbe. Nem vet rá még egy utolsó pillantást, hisz arra sem emlékszik, melyik útján szakajtotta. Akkor is rohant, most is rohan. Egyszerűen szemétbe vágja a ritka virágot, a vázát kimossa, visszaállítja a megszokott helyére, hiszen majd legközelebb esetleg újra belekerül egy nem értékelt ritka virágocska.

Ez a jobbik fajta egyébként. Mert bár a virágot leszakítja, vagyis kárt tesz, a gyökeret, hagymát mégis a földben hagyja. A veszteség, a sérülés tehát jó esetben csak átmeneti. Lehet, hogy hosszú idő kell a virágnak majd ahhoz, hogy újra szárba szökkenjen, lehet, hogy sokáig virágot sem bont majd, de él... s ez fontos! Pont azért, mert ritka!!

A másik, a vaddisznóbb fajta... no tőle mentsen az Isten minden virágot! Mert az olyan, nem véletlenül hívják disznónak, sem pedig vadnak, hogy két rohanás között észre sem veszi, hány ritka, kevésbé ritka vagy éppen hétköznapi virágot tapos halálra. Beléjük törli a bakancsát, rájuk dobálja a szemetét, a csikket, a kávézaccot, mindent... s közben nincs tudatában, hogy pusztít maga körül. Mert rohan. Persze. Hajszolja az izét... na, tudod!!! Mindegyiknek van valami magyarázata, mi után fut éppen.

Érdemes-e felhívni az ilyen embernek a figyelmét arra, hogy mit művel maga körül? Sajnos nem. Egyrészt fel kellene venni a tempóját... merthát ugye utol kell érni (mielőtt eltaposná a virágokat). Tehát rohanni kellene mellette. Hitelesen kellene előadni a mondókánkat. De ez nehéz. Mert futás közben egy edzetlen ember hamar elkezd ám szuszogni. Folyik róla a víz, a tüdeje oxigénért ordít... ilyenkor aztán ki tud a ritka virágokról okítani? Meg aztán, ha mondjuk már amúgy is edzettünk valami maratonra, s ezért jó formában vagyunk, s jobb dolgunk sincs, mint épp valaki után futni, hát meg lehet próbálni. Miért ne? A bibi ott van, hogy az ilyen ember, még ha fel is fogja, amit mondanak neki, nem lesz tartós a hatás. Talán egyszer-kétszer majd odafigyel, mire lép, de aztán visszatér a rutin, s tovább folytatódik a rombolás.

Megmutatni persze sokkal könnyebb lenne. Mert beszélni valamiről egy dolog. Odatenni magunkat és mindenáron kitartani az adott szó vagy a cél elérése érdekében... no, hát az meg kurvára egy másik. S az ilyen embereknek, pont azért, mert folyton rohannak, nem lehet megmutatni semmit sem. Nem látnak mást, csak elmosódott dolgokat(tisztán semmiképp sem látnak).

Megoldásnak tűnhet minden lehetséges pihenőnél őrt állni, s akár erélyes szóval is, de megakadályozni a tiprást... de kinek van erre energiája? Mindenki a maga bajával van elfoglalva. Hát ezért pusztulnak el a ritka virágok... azt hiszem...