Valami elképesztőenkurvára kivagyok. 

Az új munka olyan szintű terhet jelent a számomra, melynek mindennapi viselése már fizikai kínokat okoz. Megyek mégis minden nap és mosolygok. Őrület. Kurvárakivagyokmagamraakadvaaztakurva! 

Nem fogok rinyálni. Faszom. Nem fogok. Hát mert leírtam. Hogy mit csinálok. Nem vagyok egyedüli vagy különleges emiatt a világon. 

Azt hittem, hogy jön majd a szakmai kihívás érzése, jön majd a flow, de vagy én lettem kurva öreg, vagy eljutottam mégis odáig, hogy már egyáltalán nem akarok napi 8-12 órában, heti 5 nap rákos emberek között lenni. NEM. NEM AKAROK. 

Sok-sok év után most lett egy kurva nagy massza, ami új nekem. Új emberek. Magyarok. És ki vagyok akadva ezen is. Nem merem leírni. Nem merem bevallani. Mert... mert... gyalázat! GYALÁZAT! 

Esküszöm, hogy az! Nem lehet, nem tehetem! Nem fogalmazhatom meg a véleményemet, mert alig lenne benne némi pozitívum... vagy az is oly nagy fokú lenne, pölö "alázat", hogy az már inkább negatívum. 

Elég annyi most azt hiszem, hogy FIGYELJETEK RÁM EGY KICSIT: 

ÖNMAGÁBAN ATTÓL, HOGY FÖLDIG ALÁZKODTOK AZ ORVOSOK ELŐTT, NEM FOGTOK MEGGYÓGYULNI! 

Egy betegség, legyen az akár maga a rettegett rák is, nem lehet ok arra, hogy minden önérzeteteket sutba dobjátok vagy rosszabb esetben az asszisztensre ordítsátok! Az az orvos, aki próbál benneteket meggyógyítani, sajnos nem Isten, hanem pont ugyanolyan ember, mint ti. Csak ő más pályát választott! Neki is kell aludnia, ő is szokott enni, és van családja, meg élete amúgy a kórházon túl. Ahogy minden fehér köpenyesnek, mert ők is csak emberek. Nem állnak felettetek. Az alaptézis én úgy tudom, hogy egyenlő, partneri viszony kialakítása a legjobb a gyógyulás érdekében. Neked is jobb, ha tisztában vagy azzal, hogy mi a betegséged és arra milyen kezelést fogsz kapni. Higgyél nekem, jobb neked is! És tényleg nincs ott Isten egyik vizsgálóban és egyik műtőben sem. Beöltözve és aktív résztvevőkét biztosan nem! Tényleg! Na! 

Ezt most csak úgy leírtam ide...