Megnéztem. Egy ültő helyemben. Én vagyok Patrick. Meg te. Meg egy komplett generáció, akik még mindig örökítik tovább a borzalmakat. Mindig is nagy színésznek gondoltam Dr. Strange-t, de ebben az öt részes minisorozatban megint, újra bebizonyította, hogy remek! Én vagyok Patrick. Meg te. Úgy bizony! 

Nem létezik (szerintem) olyan család, amiben ne történnének traumák. A különbség ott van csupán, hogyan állnak a dolgokhoz a szülők. 

A saját tapasztalatom az, hogy generációk élik le az életüket full kreténben... nem tudnak önmagukról semmit, nem is érdekli őket különösebben, mert hát "Én ilyen vagyok!" - oszt' jónapot. Idebasszátok az utódaitokat, akik pont ugyanolyan nulla önismerettel élik le az életüket és ELBASZNAK MINDENT, AHOGY TI IS (én is). 

Patrick-et az apja rendszeresen erőszakolta, bántotta, megalázta, az anyja pedig érzelmileg teljesen elhanyagolta. Gyakorlatilag teljesen hétköznapi történet. Ahogy az is, hogy Patrick semmit nem tud az önismeretről, fogalma sincs, hogy a bevillanó képek és a hozzájuk tartozó, soha meg nem élt érzések miért törnek rá, ahogy azt sem tudja, hogy miért menekül egyik nőtől a másikig, miért válik függővé minden szerrel szemben, miért sír és miért üvölt időnként. 

A sorozat azonban csodálatosan mutatja a párhuzamos síkokat, a bevillanó emlékek hűen megmutatják, hogy egy 5-7 éves gyerek semmit sem tud az erőszakkal szemben tenni, de menekülési lehetőségként felmerül az öngyilkosság benne. Patrick kísérti a sorsot, semmire sem tarja a saját életét... vajon ki mantrázta a kis fejébe ezt bele? Talán az anyja, aki - bár látta, tudta, tapasztalta, hogy milyen állat az apja - szart a gyerekére, inkább elmerült az italban és a gyógyszerekben? Vagy az apja, aki azzal a felütéssel kúrta meg a saját fiát rendszeresen, hogy majd felnőttként meg fogja neki köszönni? Mi a szerepük azoknak a felnőtteknek, akik a családdal tartották a kapcsolatot, de a fejüket elnézően elfordították? Ki nevelte ebbe a gyermekbe, hogy születésétől fogva rossz, hogy nem ér semmi, hogy őt bárki, bármikor használhatja? 

Patrick nem tudja. A gyerek nem tudja. Ezért inkább felmászik a kútra és ugrál a tetején, hátha... hátha beszakad. Néz kifelé az ablakon, nézi a mélységet. Talán le kellene ugrani! Tenni kellene valamit! Valamit, amitől neki, a gyereknek könnyebb lehet az élet. Tenni kellene valamit, hogy a gyerek ne legyen ilyen kiszolgáltatott. De a gyerek nem kap, csak üres ígéreteket és hamar megtanulja, hogy az adott szó szart sem ér. Ahogy ő sem. Sem az igényei, sem a vágyai, sem a fájdalmai. Semmi. Semmi. Semmi. 

Patrick is talál egy hasonlóan sérült társat, és mint a legtöbben, ők is reprodukálják magukat és igazából csak néha-néha eszmél rá, hogy bár szentül fogadta, hogy a gyerekeinek más életet szán, tulajdonképpen ugyanazokat a hibákat véti, mint a saját szülei. Függ mindenféle szertől, ami fontosabb a számára, mint a valódi kapcsolatok és szeretne érezni VALAMIT. Érezni. Érezni. Érezni. A dühön kívül. A haragon és szégyenen kívül. De csak sírni tud, amit el kell fojtania, ami újabb szégyent szül, hát persze, hogy inkább a pia után nyúl, vagy a drogokhoz. Kell valami, ami csillapítja azt a belső ürességet. Kell valami, ami elhallgattatja a hangokat a fejében, és elűzi a bevillanó emlékeket. Nem akar emlékezni, nem akar szembenézni, mert hát megélni azt, hogy egész életedben szarba vettek a szüleid és egyszerűen használtak csupán a saját céljaikra... ezt tudatosan elfogadni és beengedni azokat az érzelmeket, amiket akkor és ott nem élhetett meg az ember... na! 

A minap ezt az érzést ahhoz hasonlítottam, mintha állnál egy medence szélén, ami konkrétan szarral van tele, de nem csak úgy... nem sima mezei szar ez, hanem olyan forró, mint a láva. A szembenézés, a feldolgozás csak úgy megy, ha az ember belemerül ebbe a szarlávába és megy, megy rajta keresztül. Természetesen nem egyedül, terapeutára mindenképp szükség van, ám hiába látod őt a túlparton, hiába hajtogatja, hogy gyere csak gyere, már alig van hátra egy kevés, te csak ordítasz és sírsz és sikítasz és úgy érzed, hogy ott halsz meg a szar kellős közepén. Kell hát a terapeután kívül valaki, aki megtart ebben a folyamatban. Ítélkezés nélkül. Aki rendelkezik annyi ismerettel és önismerettel, hogy TUDJA, hogy ezt nem lehet megspórolni. 

Kurvára nem igaz, hogy felkel az ember, eldönti, hogy aznap minden fasza lesz és úgy lesz! Ez ordas nagy hazugság, még akkor is, ha nyilván az ilyen életszemlélet kedvezőbb, mint a pesszimizmus. De már bocsánat, mutasson valaki egy traumatizált, elhanyagolt gyereket, aki feltárás és feldolgozás nélkül amúgy ilyen kurva pozitív felnőtt lett. Mert az egy humbug. A hétvégén sajnos úgy hozta az élet, hogy találkoztam egy ilyen emberrel, rettenetesen csúnyán leoltott, és a végletekig elment. A személyeskedés után, mikor már minden ostobaság kijött belőle, egyenesen a pszichológiát, mint tudományt kérdőjelezte meg. Azt hittem az agyam eldobom! 

Ugyanolyan gyerekkora volt, mint az enyém, de soha, egyetlen pillanatot sem szentelt annak, hogy megértse, miért szabotálja önmagát, miért követi el ugyanazokat a durva hibákat az életében. Mert az úgy van szerinte, hogy a múltat el kell feledni, nem foglalkozni vele, csak a MOST-tal. Ja, komám! Azért olyan szipi-szuper az életed, mert feldolgozatlanul elég csak reggel arra gondolni, hogy a napom nekem aztán fasza lesz! Szörnyű volt látni, hogy mennyire ostoba emberről hittem eddig, hogy van némi gógyija. A hamis énje nagyon profi, a hétvégén viszont láthattam azt a kb. 4 éves kisfiút, aki öntudatlanul is uralja az életét és teljesen megsajnáltam. Igazából nem haragot éreztem, hanem szántam őt. Ahogy hisztériázott, ahogy puffogott... mert valami nem úgy volt, ahogy ő szerette volna. De nem volt képes azt mondani, hogy én így szeretném... nyelt egyet, aztán látványosan elbaszta mindenki kedvét. Mert egy 4 éves nem tud várni, nem tud alkalmazkodni. Egy négy éves még joggal hiszi, hogy a világ körülötte pörög, de ha közben meg valaki közel van a 40-hez és újra és újra elmondja a hülyeségeket, amikkel a hamis énjét védelmezi, akkor azért egy tudatosabb emberben felébred a szánalom. 

Szántam és szánom Patricket is és nagyon remélem, hogy író, aki ezt megélte, közben elment terápiába. Lehet ugyanis "pozitívan" élni, csak hát kurvára nem ilyen egyszerű a képlet! Az nem megy ám basszátok meg, hogy ha jön egy rossz gondolat, akkor "rögtön helyettesítsd be egy pozitív gondolattal". Na, ha bennem a kicsi elkezd sikítozni, mert az apja le akarta anno vágni a kezét, hát mégis miféle pozitív gondolatot tolhatok be a helyére? Hogy megtanultam, hogy a gyorsaság fontos és gyors vagyok? Mert az vagyok valóban. S nem is kések gyakorlatilag soha. Nem tehetem, mert anno azért meg meg lettem fojtva. S hiába akarom én, hogy a múltam ne befolyásolja se a jelenem, se a jövőm, az igazság az, hogy a mérhetetlen traumák súlya alatt megrogy még a legerősebb  jellemű ember is. S nem olyan könnyű ám mély levegőt venni, és fejest ugrani abba a szarlávával teli medencébe. Évekig magam is csak kerülgettem, felépítettem mindenféle hamis ént, aki akár még tudományosan is alátámasztotta, hogy miért nem kell belemenni a medencébe. Aztán jött egy pont, amikor már nem tudtam tovább játszani ezt, és akkor beledugtam a lábujjam és porrá égett az egész lábfejem. Ordítottam, sírtam, önmagam ellen fordultam, gyűlölködtem és értetlenkedtem, ahogy Patrick is, mert jogos a kisfiú érve, hogy "ilyet senkivel sem lenne szabad megtenni". De megtették velünk. S mi is megtettük másokkal. Ha pedig lenne gyerekem, nyilván elkövetnék vele szemben én is ezt-azt, de szentül hiszem, hogy közel nem annyit, mint az olyan sorstársak, akik egy percet nem töltöttek terápiába. Az összes ilyen ember próbálja elhinni, hogy jó ez így, a hamis én olyan mértékben uralkodik rajtuk, hogy képtelenek a józan belátásra. Inkább dobjuk a kukába a tudományos kísérletek eredményeit, kérdőjelezzük azt meg, esetleg tapossunk a másik lelkébe is, semmint, hogy elgondolkodjunk a dolgokon. Nehéz a szembesülés és rettenetesen fájdalmas. Belemenni a medencébe? Édes Jézus! Sarok befeszít, ha kell a földre is lefekszik az ember, pont mint a csokiért ordító gyerek a boltba, és kapaszkodik mindenbe ,csak nehogy be kelljen menni oda. Csak nehogy meg kelljen élni azt, hogy árva voltam, hogy nem kellettem senkinek, hogy nem szeretett senki sem... ez nagyon fájdalmas. A legtöbb ember, a saját megfigyeléseim alapján pont ezért még a medence létezését sem hajlandó elismerni, nemhogy a benne való fürdést. 

Én időnként belemegyek. Volt, amivel kapcsolatban ki is jöttem a másik oldalon. Örültem, s akkor szóltak, hogy arra van az utad tovább, s mikor odanéztem csak újabb és újabb medencéket találtam, melyek mind-mind szarlávával voltak tele. Hát még szép, hogy nekiáll az ember lánya sikítozni, hiszen még hólyagos a teste az előző strandolástól! Nem. Nem. Nem. Nem megyek be a medencébe! Nem én! Inkább kikerülöm, s úgy csinálok, mintha tudnám, hogy mi az, ami valójában mozgat belülről. A hamis én nagyon frappáns magyarázatokat tud gyártani, ha arról van szó, hogy nehogy lelepleződjön. S hát ott van ugye a szégyen, amire épül az egész. Patrick sem verte nagydobra, hogy az apja erőszakolta... mert hát hogy? Sörözés közben vagy foci közben? Milyen a jó és megfelelő pillanat ezt elmondani valaki másnak? Elbújik a cinizmus és szarkazmus mögé, nevetve is képes beszélni az őt ért kisebb traumákról, de közben meg ugyanazokat a köröket futja és elveszíti a saját családját és akarva-akaratlanul a gyerekire is negatív hatással van. Hiszi, hogy ő nem tett olyan bűnös dolgokat a gyerekeivel, amiket neki meg kellett élnie, de van különbség? Szerintem nincs, csak maximum fokozatok. Az üst, amiben főni kell mindig ugyanaz, csupán a hőfok kinél alacsonyabb, kinél meg úgy lobog, mint egy kibaszott tábortűz. 

Ezt biztosan folytatni fogom és nagyon remélem, hogy még hétfő előtt, mert akkor már megyek a trancsírozásra, jó darabig nem leszek netközelben. De meg kell néznem a sorozatot legalább még egyszer, mert az most csak úgy kiszakadt belőlem, az első élmény után. 

Benedict kurva nagy színész! 

(Az biztos, hogy az a rész küldött a padlóra, amikor a saját anyja megkéri, hogy ölje meg őt. Pont mint az én anyám. Ugyanúgy agyvérzés után, félig bénán, alig beszélve, mozogva. Csodálatos!) 

Ehhez képest persze egy Jurassic World smafu szar semmi, de igény inkább erre van. Nehogy használd az agyad, nehogy gondolkodj közben, utána. Nehogy tükör elé állj, mert még kiderül, hogy esetleg le kell csuláznod azt, aki visszanéz rád... hamis ének mentegetése a tudnám kinek, tudnám minek? Nem fociakadémiák kellenek ide, hanem ingyenes terápiás lehetőség mindenkinek. Nem véletlenül megy az alkoholizmus itten olyan magas fokon! A bortól bölcselkedik a magyar, a pálinkától bátor lesz, de egyiktől sem nyílik ki a szeme senkinek! De inkább igyunk, legalább a májunkat is tönkretesszük meg körülöttünk mindenkit. Ez a fasza tanítónéni, meg hát most olvastam az imént, hogy a stadionok meg a foci a hazaszeretet növelik (WTF????????????????????)... szóval csak igyon mindenki, ne beszélgessen a társával csak felszínes dolgokról, kúrjon félre mindkét fél, aztán váljatok el, meg feltétlenül nemzetek utódot, hogy nehogy ez a rossz ómen megszakadjon. Mivé lenne a világ a sok öntudatlan ember nélkül? Mivé válnánk? Mivé válhatnánk vajon, ha mindenkinek alanyi jogon járna a tornaóra helyett a terápia? Ha szembe kellene nézni, hogy elkúrták a szüleink és elkúrtuk mi is? Ha bele kellene ugrani a szarlávába? Átmenetileg ordítana és üvöltene az egész ország, fogyna a pálesz rendesen, de ha végigcsinálnánk, akkor talán nem projektálnánk mindenkire a saját faszságainkat. Amikről persze feltétlenül azt hisszük, hogy kurva fontos, mert hát a mi agyunkból pattant ki. Meg a titkaink is különlegesek. Persze... meg a kis faszomat! Mindenki ugyanazt szégyelli, ugyanattól fél, hogy kiderül róla. Senki sem különleges! Rettegsz, hogy egy kósza numera kiderül s azt hiszed, egyedül vagy ezzel a problémáddal? Szégyelled, hogy a szüleid konkrétan szociopata gecik (vagy voltak), mert azt hiszed, csak a tieid olyanok? Na, ezért kellene a terápia MINDENKINEK. Hogy tudjátok, hogy nem vagytok különbek csak azért, mert szerintetek a terápia rinya, meg az őrülteknek való. Na mindegy... basszon mindenki végül is úgy és azzal, akivel tud és akar. 

Most nézem épp újra, és úgy tűnik elsőre a harmadik részt kihagytam. Emiatt lehet, hogy majd átírom az egészet. De biztosan nem ma.