Amikor a busz megállt, ő nagy ugrással lent termett és bevetette magát a fák közé. Csak menni akart. Gyerekes módon azt hitte, elfuthat a problémák elől. Amikor aztán a nyelve már a szájpadlásához tapadt, s vállait, orrát is megégette a forró nap, lehanyatlott a fűbe. Feladta. "Gyertek akkor!" - kiáltotta a semmibe... Ők pedig jöttek...

Az Első jobbról közelítette meg. Melléheveredett, tányérsapkája messzire gurult. A nő földön kinyújtott karját kezei közé vette, majd mohón csókolni kezdte az ujjait. Nagyon gyorsan haladt, másik kezével már a jobb mellét kereste... a nő pedig csak feküdt, s nézte. Nem húzódott el, de nem is bátorította. Egyszerűen csak tűrte.

Aztán balra fordult, ahol észrevette, hogy a Második is türelmetlenül szorongatja a karját, húzza maga felé. Persze a csókok itt sem maradtak el. Egy pillanatra élvezte a helyzetet. Azt, hogy két oldalról ostromolják. Aztán a lábikráin megérezte a Harmadik puha érintését. Jól ismert mozdulatokkal simogatta a lábait, gyúrta a vádliját és masszírozta a talpait. Immár hárman voltak. S persze a nő.

A nő, aki hol jobbra, hol balra nézett, néha pedig felemelte a fejét, hogy lássa a lábánál fekvő Harmadikat is.

Nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e, vagy mindez valóság, de mindenképp szeretett volna felébredni, mert szégyellte magát. Azért, amiért élvezi a helyzetet. Igen. Élvezte, hogy kényeztetik!!!! A szégyen pedig abból fakadt, hogy képtelen volt a három közül egyet kiválasztatni, s csak az ő érintését élvezni. Neki mindhárom kellett. Akkor és ott mindenképp. Máskor meg egyik sem. Legtöbbször. De a fűben fekve azt hitte, mivel senki sem látja, nem érheti baj... aztán egyszer csak egy autó hangja rondított bele a bizarr jelenetbe. Ajtó csapódott, léptek hallatszottak, majd árnyék borult a testére. A három férfi ügyet sem vetett erre, továbbra is falták őt... de a nő kinyitotta a szemeit. Látni akarta, ki érkezett...

A Negyedik a fejéhez térdelt. A nő nem akarta Őt. Makacsul rázta a fejét, ajkait olyan szorosan zárta össze, hogy mindössze egy vonalnak tetszett csupán. A szája kiszáradt újra, nyelni is alig tudott. Szomjas volt. Nagyon. A Negyedik pedig fölé hajolt és azt suttogta:

- Én boldog vagyok, te viszont nem! Boldoggá tenni nem tudlak, szeretni sem, de a szomjad olthatom.

- Nem! Nekem tőled nem kell már semmi! Hagyj békén! Kérlek! - mondta a nő, már-már könyörögve.

- Innod kell! Ennyit tudok adni neked. Fogadd el! - mondta a Negyedik.

A nő pedig megtörten, szemét még mindig lehunyva tartva engedelmesen kinyitotta a száját. Tudta, hogyan lesz megitatva. A férfi a folyadékot magához veszi, aztán pedig szép lassan, kortyonként fogja az ő szájába engedni. Az ajkuk viszont nem ér össze... mert Ő már csak ennyit tud adni. Sem többet, sem kevesebbet. A többiek persze ügyet sem vetettek a jelenetre. El voltak foglalva a birtokbavétellel. Megették, felfalták Őt...

A Negyedik pedig ráérősen itatta. Most is kortyonként. Figyelt rá. Mivel azonban a viselkedése territórikus, amint letudta a segítségnyújtást, máris szedelőzködni kezdett. Mosolygott közben, sok sikert kívánt, s hátrált. Mert mennie kellett. Máshol és másképp él. Mással. Boldogan. A kocsiját otthagyta a fűben, a recsegő CD-lejátszóban épp a "Somebody I Used To Know" c. szám szólt. Ő innen inkább vonattal ment haza. A "Harmonikus Párkapcsolat Szerelemvonat"-ra szólt ugyanis a jegye. Most csak leugrott róla. Emberségből. Talán kicsit a szégyentől vezérelve is. Hiszen mindig büszkén hirdette, hogy ő tarja a szavát. S nem tesz felelőtlen ígéreteket sem. De néha megesik, hogy mégsem és mégis... a nő pedig tudta, hogy ő így járt. Az ígéret elsikkadt, most pedig nincs már rá idő, hiszen "a vonat nem vár". Senkire! Minden körülmények között menetrend szerint indul. Késés nincs.

A nő hosszan nézett utána, de ott maradt a fűben, s hagyta, hogy a többiek falják a testét. Mindössze ahhoz volt ereje, hogy hol az egyiket, hol a másikat fürkéssze. A tájban nincs szépség. Ahogy a jelenetben sem. "Ez lenne az életem?" - tette fel a költői kérdést. Igyekezett legalább felülni, hogy lássa maga körül a romokat. Mindenfelé füstös kámzsák, sisakok, tányérsapkák, szöggel átütött bakancsok hevertek. Csak a lábánál volt szétszórva pár kocka... kicsit távolabb pedig egy elhagyott zöld autó, amiben a fenti szám mintha megakadt volna. Folyton újra lejátszotta magát.

Az elmúlt két év történéseinek kellékei hevertek körülötte.

Fáradtan visszahanyatlott. "Mindegy már..." - gondolta. A Negyedik úgyis magával vitt mindent. A vizet, az élelmet... az álmait. Balra fordult hát, és a mohó Második szájára tapasztotta az ajkait. A férfi visszacsókolt, harapta, bebújt a bőre alá, eggyé vált vele. Ott maradt benne akkor is, amikor ő már jobbra fordult, hogy ajkait az Elsőnek is felkínálja...

A Első sosem volt érzelgős típus. Amit kapott, mindig elfogadta. A csókot is örömmel vette. A nő tarkója alá nyúlt, haját keze köré tekerte, s úgy húzta magához közelebb. Minden kellett neki belőle. Mindörökké. A nő bőre kezdett szűkké válni. Fájdalmasan. Túl sokan akartak vele/benne lenni. Utolsó erejével még lenézett a lábaihoz. A Harmadik, a Kocka finom mozdulatokkal gyúrta a talpait... néha megsimította őt, egész térdhajlatig, de nem ment tovább. Nem is furakodott. Ő tudta, hogy még szelíd erőszakkal sem lehet nála elérni semmit, ha ő nem akarja. Ismerte. Hosszú évek óta. Látta már az extázis hullámain lovagolva és úgy is, hogy sírva fetrengett a gödör alján. Látta az igazi arcát. Álarcok nélkül. Pőrén.

Az események pedig egyre sodróbb lendületet vettek. Testek gabalyodtak össze, verejték hullott a fűszálakra, sóhajok szálltak el a szélben... könnyek csordultak a szemekből. Ezt a perverz játékot egyszerre élvezte mindenki, de ugyanúgy fájt is mindenkinek. A fejekben ott volt a tiszta gondolat: 1 + 1 = 2!!! Harmadik nem fér a képletbe. Az összes szereplő arra törekedett, hogy ő legyen a +1. A nő is. De nem sikerült. Rendre csak a fizikális vágyak elégültek ki. A zene pedig megint újra játszotta magát. Sikítás szakadt ki a szerencsétlen nőből - ELÉG!!!!!

Tágra nyílt szemmel nézett az égre, választ várt, útmutatást, bármit... de csak a testek párája volt látható, s mindössze a madarak csicsergése színesítette a kis csapat sóhajainak hangját.

Mindeközben én egy cseresznyefa összeaprításán dolgoztam és egyre dühösebbé váltam. Igen, dühös voltam a nőre. Meg a férfiakra is. Úgy általában az egész szituációra. Péklapátot nem tartok otthon, de a sima szívlapát is megteszi. Egy kanna gázolajjal a bal, a lapáttal pedig a jobb kezemben határozottan elindultam feléjük. Messziről hallatszott a hangjuk... a kínlódás sikolyai mellett tisztán kivehetők voltak a kéj által felszakadó nyögések is. Megszaporáztam a lépteim. Feltett szándékom volt, hogy amint odaérek, véget vetek ennek a mocsoknak! Először is a nőt akartam úgy tarkón baszni, hogy lehetőleg beledögöljön. Reméltem, hogy ennyi elég lesz, és nem kell a férfiakat is kezelésbe vennem. Ettől ugyanis féltem egy kicsit. Mégiscsak nagyobbak és erősebbek, mint én. De a nőt el akartam intézni. Már futottam, amennyire a kannától és a lapáttól ez lehetséges ilyen göcsörtös környezetben. Az autóhoz értem oda először. Gondolkodás nélkül nyúltam be, s magam sem értem, honnan volt annyi erő bennem, hogy egyetlen mozdulattal kitépjem a CD-lejátszót belőle. Végre elhallgatott Gotye, és nem ismételte, hogy "most már csak egy valaki vagy, akit ismertem".  Ettől némileg lenyugodtam, de azért a düh mélyen belül még mindig fortyogott bennem. Fogtam a kannát, és komótosan elkezdtem szétlocsolni a kocsiban. Megáztattam az üléseket, a padlót, a műszerfalat. Aztán a lapátra támaszkodtam. Még egyszer átgondoltam, hogy mire készülök. Közben rá is gyújtottam. Elnevettem magam a gondolatra, hogy az, akinek a kocsiját épp készülök porig égetni, ugyanígy szokta a lapátot támasztani, mint én. Igaz, ő nem gyújt fel kocsikat, inkább szétrúg pár diszperzites vödröt. De nem vagyunk egyformák! Szerencsére!

A háttérben a nő közben már meztelen volt, lassan ki sem látszott a sok férfikéz közül. Ettől újra elemi erővel kerített hatalmába a gyilkos düh iránta, úgyhogy a cigicsikket a vezetőülésre pöccintettem és néztem, ahogy a lángok szétterjednek az egész autóban. Nem. Nem robbant azonnal. Ahhoz még kellett egy kis idő. Egyenlőre csak lángolt és büdös füstöt okádott. A földre nézve láttam a férfiak "munkaruháját". Felnevettem. Nesze nektek egy kis munka!!!

A nő már állt a fűben. A Harmadik előtte térdelt és csókolta mindenét. Az Első a bőre alatt lüktetett, a Második pedig olyan vadul csókolta, hogy az ajkai fájdalmasan megduzzadtak. Bemértem a helyzetüket. Kiszámítottam, honnan és mekkora erővel kell csapnom ahhoz, hogy ez a nő, ez a szennyes, picsogó némber egyszer és mindenkorra porba hulljon. Felvettem a legjobb pozíciót s már épp lendítettem a lapátot, amikor megjelent mellettem Dániel. Kezemet gyengéden megfogta, elvette a lapátot és azt mondta:

- Ennyire durvának azért nem kell lenned vele. Ne csak nézd, lásd is Őt.

- Látom, és egyáltalán nem tetszik, amit művel. - kiáltottam dühösen, és újra a lapát után kaptam.

De Dániel szorosan fogta azt.

- Szeresd magad! - csak ennyit mondott. Aztán kinyújtotta szabad kezét felém.

- Mit akarsz? - kérdeztem. - Én nem megyek el innen addig, amíg ennek véget nem vetek.

- Véget tudsz vetni neki? - kérdezett vissza.

- Próbálom, láthatod!! - üvöltöttem.

- A "vége" nem mindig azt jelenti, hogy elpusztítasz mindent. - válaszolta nyugodtan Dániel.

Ránéztem. Nem is. Inkább bámultam. Talán a szám is tátva maradt.

- Ne légy ennyire kritikus magadhoz. Szeresd azt a nőt ott kicsit. Ha pedig nem megy, akkor gyere, menjünk innen. Lassan valaki úgyis értesíti a tűzoltókat, hiszen ebben a szárazságban ebből minimum avartűz keletkezik. Még megúszhatod. Eltűnhetünk.

Nem tudtam gondolkodni. A határozott cél, hogy lecsapom a nőt, már nem annyira érdekelt. Inkább csak az, hogy ne lássam, mit művel.

- Dániel! Azért oldalra kiköpnöm, egy olyan ilyen igazán mélyről jövőt ér, ugye?

- Persze. Köpj csak nyugodtan. De aztán menjünk, jó?

- Benned még bízom. - válaszoltam. Engedelmesen elindultam vele, de néha azért még visszanéztem. A nőt már alig láttam. Eltakarták a férfi testek. A látvány nem volt csúnya. Bizonyos szempontból izgató és kellemes is. Mégsem bírtam megállni, hogy feléjük ne köpjek. Persze már messze voltam, nem is vették észre. Dániel csendesen mosolygott mellettem, de a kezem nem engedte el, határozottan fogta és vitt kifelé. Az útra. Ahol én döntök, hogy jobbra avagy balra megyek-e....