Nem, nem szexuálisan, hanem a szó szoros értelmében. 

Mindeféle emléket tüzre dobok a kandallóban. Már eléggé fáj a hátam, folyamatosan meg kell állnom, mert görcsöl, de tántoríthatatlan vagyok. Égjen minden, mi a hamis múlthoz tartozik, nem tartozom érte FELELŐSSÉGEL SENKINEK. 

De... itt volt valami... ami 3 kerek órára lebénított és igazolva láttam általa a legutóbbi álmom.

Nem égetek el veszélyesnek minősített hulladékot, de rengetek régi újságot, használati útmutatót, számlát és minden sziriszart, aminek oly nagy jelentőséget tulajdonítottam, dobom a tűzre. 

Aztán... aztán.... a kezembe akadt egy fémdoboz és megrettentem. TUDTAM, HOGY MI VAN BENNE. TUDTAM, HOGY MENNYI PÉNZ ÉS ENERGIA ÉS REMÉNY ÉS SZERETET BÚJIK MEG ABBAN A DOBOZBAN. Majdnem fél órán át néztem vele farkasszemet és vívódtam, hogy ehh... inkább nem nyitom ki, majd egyszer... de... de.... nem hagyott nyugodni. Hanyatt feküdtem, mert úgyis időszerű volt, de a dobozt nem tudtam kiverni a fejemből. Feltépett egy csomó sebet, rossz és jó emlékeket egyaránt..... és eszembe juttatta hajdan volt önmagam, akiből már szinte semmi sem maradt, csak a doboz tartalma. 

Iszonyatos mennyiségű pénzt és energiát rejtett a doboz!!! Meg a lepedőnyi alaprajzot, amiről nagyítóval dolgoztam időnként... mert ilyet nem kap az ember a kínainál occsón... ebből egyetlen darab van és ez egy szelete a múltamnak. Akárhogyan is, nem dobhatom csak úgy a tűzre!!!!! De igen, tedd meg!!! Nem tehetem... vért és verejtéket áldoztam, hogy elkészüljön! Egy hamis illúziót öltögettél maj két évig! Nem nem! Dehogynem! 

Úristen, hogy tud egy ember magával ennyire visakodni. Kinyitottam nagy nehezen és ott lapult benne.... azóta is keretezésre vár... várt.... meg, hogy éke legyen annak az otthonnak, amiről álmodtam. De ide biztosan nem teszem ki. Az olyan lenne, mintha szándékosan sósavban fürdenék naponta 3x. Hiába... tűzre kell kerülnie! Ne! Az Istenért ne tedd! De meg kell tenni. Ez ilyen vudu faszság is. Ezt csinálják egy csomó csajos filmben! TE nem vagy csaj már, és az életed, ami most történik, az nem egy kurva film. 

Megtapogattam... nem fogok hazudni, sírtam is. Keservesen. Aztán először a "térképet" dobtam a tűzbe és végignéztem, ahogy fellobban és percek alatt az enyészetté válik. Már nincs meg  a program, amivel átkonvertáltam anno, lassan 10 éve... nincs már abból semmi sem, tehát ha tűzre dobom a portékát is, végleg odalesz egy viszonylag jelentős emlék! Kiterítettem és néztem. Sírtam. Felálltam, mászkáltam. Lefeküdtem. Felkeltem. Elégettem mást. Megsimogattam. Elmosolyodtam, aztán zokogtam. És közben beletemettem a kézzel készült HAZUGSÁGOMBA AZ ARCOMAT SZÉGYENEMBEN. Hirtelen nagyon meleg lett... aztán kurva hideg. A szívem szarrá fagyott. Megdermedt és úgy maradt. Ordítani lett volna kedvem, hogy hallgasson minden el a fejemben, nem akarom hallgatni a jó zsaru, rossz zsaru dumát. A múltat le kell zárni. És vezeti a sors az akarót, a nem akarót  meg vonszolja. Mindketten ugyanoda jutnak, csak utóbbi közben megsérül. Ezt persze nem én mondtam ám, hanem egy nálam százezerszer nagyobb  koponya.... (Seneca). 

Tombol benne a harag oroszlánja, a kecskebak (kéjvágy démona) és nem hagy békén a siettetés fehér bikája sem. Kurvára belassultam vagy az idő lódult meg, de elröppent három kibaszott óra és én csak feküdtem és mászkáltam és sírtam és emlékeztem és aztán kinyitottam a kandalló ajtaját, de ott is megtorpantam. Persze, minden csupa füst lett, de akkor nem érdekelt. Valahogy megállt abban a pillanatban az idő.... mintha valami kábítószer hatása alatt lettem volna. Tényleg megteszed? Igen, megteszem. Elégetem. Nem tartogatom tovább. Jól van. Akkor tedd meg. Dobd be a tűzbe. És megtettem. Becsuktam a kandalló ajtaját és reszketve hátráltam. Az anyag lángra kapott, a cérna is és pillanatok alatt semmivé foszlott a régvolt csodálatos álom, a mű, a csak a fejemben létező tanyasi élet... huss, kiment az indokolatlanul vastag kályhacsövön a semmibe. Ma már képtelen vagyok bármit elégetni. A hamvakat sem tudom kidobni. Kibaszott szentiemntalizmus vagy nem tudom mi ez, de késztetést érzek, hogy egyfajta urnába tegyem a hamvakat, hogy legalább még azt őrizzem egy kicsit. Megtettem. Soha nem lesz már meg... elégett. Az egész... most basztat a megbánás, valami furcsa lelkifurdalás, de közben jó nagyokat lélegzem és hajtogatom, hogy jobb így. Jobb így! Jobb lesz! Ugye jobb lesz???? Ohh... kell egy kis Vad Fruttik megerősítésnek... és a hamvak. Ma már nem égetek el semmit. A hamvak pihenjeken egy kicsit. Elvégre csak én tudom, hogy ebben mi volt benne. SENKI MÁS. Még az sem, akinek a tanyája meg lett hímezve. Egy vállrándítás volt csak erre is a tudomásulvétel. És itt az oroszlán megint, hogy jól tettem, hiszen a kölökre is annyi volt a válasz, hogy legalább tudjuk, hogy nemzőképes vagyok. Ha neki minden csak ennyi, én mit vagyok úgy oda? Ugye jobb lesz holnap? Az lenne jó... jobb lesz. Biztosan. Mert ha nem... a mű már akkor is az enyészeté.... és a két hevenyészve készített búcsúkép vissza sem adja azokat a parányi színárnyalatokat, azt a 40 különböző színt, ami bele lett dolgozva.... mi lett volna jó? Nincs rá válasz, sosem lesz. Lefekszem. Ez a nap már nem tartogat semmit a számomra. A hamvak is pihennek. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen drasztikus tudok lenni. Megint tanultam magamról valamit. Az meg, hogy fáj... talán csak az álom miatt. Ha nem álmodom, talán simán a tűzre dobom, mint valami tetves rongyot. Talán... ki tudja? Jobb lesz holnap! Ugye?