Vagy elmormolok egy-egy igét, mit a te szádból
szerettem hallani.
Néha még látni véllek a busz ablakából,
Vagy fogva tart egy ismerős tekintet,
Olykor azon kapom magam,
Teszem a dolgom, miközben
Időről időre a múltban élek.
Néha elkap valami, valami vágy,
Hogy lássalak, hogy tudjalak téged,
De elsodort tőlem a mihaszna élet.
Vagy én küldtelek el –
Már nem is tudom.
De nem, sosem hazudom az érzést,
Mi egykor az enyém volt,
S már csak gyönge folt botor szívemen.
Halványul egyre, de el sosem múlik,
Hiszen az igaz, örökké igaz marad.
S ha néha még eszedbe jutok,
Lásd majd az én szemeimmel magad."

(Sárhelyi Erika)