Megfáradt reggelre a robot is. Nem megy már a világon semmi... annyi erőt tudtam csak összegyűjteni, hogy papámnak bevásároltam, aztán haza hozattam magam, szinte azonnal pizsamába bújtam s most bámulom a falakat.
A csend, a némaság megöl. Felhergel, s a maradék, igazán cseppnyi kis energiám arra megy el, hogy visszatartsam a belőlem kitörni készülő Állatot! Azt, aki fröcsögve ordítani akar, képen törölni és megalázni. Valakit!
Azt az Állatot kell kordában tartanom, aki folyamatosan, szünet nélkül a bal fülem mögül kiabál, gyalázkodik és könnyekre fakaszt. Azt, aki elolvastatja velem a leveleket újra és újra, s felhívja olyan dolgokra a figyelmemet, amik eddig nem is érdekeltek, s talán nincs is jelentőségük. Azt, aki piszkál, kinevet, gúnyolódik a nyomoromon. Azt, aki röhögve néz vissza rám a tükörből, a középső ujját mutatja felém és teli pofával a képembe vágja: "Lám, lám... még egy válaszra sem vagy méltó. Annyit sem érsz, hogy második nekifutásra kapj egy elbocsájtó szép üzenetet. Nem érsz te SEMMIT!"
Nem tudom még meghatározni, hogy ez az Állat tulajdonképpen milyen fajta bennem. De bosszúra szomjazik, az biztos! Márpedig én nem akarom kiengedni és nem akarom, hogy átvegye az uralmat felettem, mert úgy érzem, hogy nincs maradéktalanul igaza. Nem állítom, hogy minden egyes szava hazugság, de az élet nem csak fehér vagy fekete.
Tény, hogy számítottam valami reakcióra. Nem olyan szépséges, irodalmi Nobel-díjat érdemlő szösszenetre, amit kapott anno a másik, dehogy... lába nyomába sem érek, tudom én jól... inkább csak azt nem tudtam elképzelni, hogy MEGINT egyetlen szó nélkül leszek faképnél hagyva. S nem, engem nem vigasztal a tudat, hogy mindez ÉRTEM van. Nekem nem lesz jobb attól, hogy szétbasz az ideg.
Beengedtem valakit újra az életembe. Ez az én döntésem volt, senkit sem hibáztathatok miatta magamon kívül. Nem reméltem örök szerelmet, sem sírig tartó boldogságot. Csak annyit, hogy az a másik megfontoltabb lesz, s még egyszer ugyanazokat a bántó dolgokat nem követi el ellenem, amiket épp egy éve is megtett.
Csak időt kértem! Csak annyit, hogy ne kelljen agyalnom, ne kelljen gondolkodnom. Időt akartam kapni, hogy ezzel együtt szeretetet is kaphassak. Egy kicsit. Nem szerelmet! Csak szeretetet. Boldog tudatlanságot.
Ez annyira sok? Mert ezen kívül a világon semmit sem kértem tőle. Nem követelőztem, nem kértem válaszokat, sem nagy elhatározásokat, sem döntéseket... csak EGY KIS IDŐT SZERETTEM VOLNA! Egy cseppnyi boldogságot! Vagy, ha ezt nem kaphatom meg, akkor egy tisztességes, emberséges elköszönést.
Mert két sírógörcs között, két önsajnálkozós, egész testet rázó zokogás között pontosan tudatában vagyok annak, hogy mennyit érek! Messze nem két mankó vagyok csupán. Ha mindenképp ragaszkodni akarok ehhez a hasonlathoz, hát akkor bizony én egy szuper protézis vagyok. Mint Pistoriusé. Nem egy SZTK-s műanyag fos! De azt is tudom, hogy Neki nem vagyok elég. Ha megfeszülnék, ha mindent pontosan az ő igényei szerint tennék, akkor is KEVÉS lennék! A folytonos mérlegelés is ezt bizonyítja. Akkor is méreget, amikor nem is kellene, amikor az egésznek nincs tétje! Akkor is ezt teszi, amikor TUDJA, hogy nem kérek semmit, csupán azt, hogy adhassak! Adtam és adni akartam! Folyamatosan! Ilyen vagyok, sajnos már nem változom.
De még egy kutyát is illik eltemetni. Még egy állatnak is jár a végtisztesség. Nem hagyjuk ott csak úgy, az út szélén. Ember nem tesz ilyet. Rendes ember semmiképp. Az én kinyúlt testem mellett mégis úgy ment el, mintha nem is látná. Nem érzi a bűzt, és nem zavarják a legyek sem, amik lassan beköpnek. Hogy mi jár a fejében, nem tudom, hisz hallgat makacsul. Jobb híján azt írhatom csak le, amit én élek át. S én úgy érzem magam, mint egy fejbe lőtt kutya, aki hazavergődik a tornácra, de ott a gazdája csak legyint, nem törődik vele. Pusztuljon az eb, van másik. Szebb, jobb, játékosabb... vagy csúnyább, rosszabb, hidegebb. A lényeg, hogy: VAN MÁSIK!
Mit csinál ilyenkor egy haldokló állat? Elhagyja a portát, elbandukol, keres egy biztonságosnak vélt zugot, ahol nyugodtan lehelheti ki a lelkét. Talán az utolsó gondolata is a gazdája. Az, aki átlépett felette és nem segített rajta. Mégsem akarja megharapni. Csak csendben kimúlik. A természet aztán teszi a dolgát. Jönnek a legyek, a bogarak, a csúszó-mászók, s végül nyoma sem marad a tetemnek. A föld forog tovább, s soha senki nem fog emlékezni arra a kutyára...
(Neked pedig, aki titokban folyamatosan olvasol, s talán már dörgölöd a kezeidet, hogy végre, megkaptam, amit érdemlek, csak annyit üzenek: "Megkaptam! Szenvedek! Remélem örülsz!". De csak, hogy tudd, le kell írnom azt is, hogy súlyos tévedésben vagy, ha azt hiszed, az én kínom hosszútávon táplálja majd a te boldogságodat! Nem így lesz! A bosszú nem vezet sehova!)
