Kedves Péter! 

Hosszú-hosszú évek ismeretsége után el kell tőled búcsúznom, de nem tudom, hogyan tegyem, mert az első gondolatom dühösen az, hogy EZT MEG MÉGIS HOGY A FASZBA CSINÁLTAD???? 

Itt hagytál egy szó nélkül és megértem, tényleg megértem, hogy nem tudtál szólni... de AKKOR IS! 

Amikor legutóbb találkoztunk, bő egy hónappal ezelőtt, bátran belemondtam az arcodba, hogy "legközelebb már baszunk!" és te kacagva bólogattál, hogy reméled mielőbb összegyűrjük a lepedőt. 

S ehhez képest te MEGHALTÁL. Egyszerűen elkaptad a Covidot és belepusztultál. Te, akiben irigylésreméltóan nagy életösztön munkált, aki derűsen tűrted a fájdalmakat és mindig azt hangoztattad, hogy még, még, még... még így is élni akarsz! 

Számtalan órán át basztunk mi már korábban is, hiszen a "baszás" nálunk a BESZÉLGETÉST jelentette. Nem, nem a csacsogást, a céltalan szófosást, hanem MINŐSÉGI BESZÉLGETÉST, amitől mindketten kaptunk valami pluszt! 

De te most meghaltál és én még csak sírni sem tudok. Lassan két hete elmentél és nem tudom, hogyan csinálod baszd meg, de a rendszer szerint még mindig élsz! Még mindig zöld  a TAJ-od és emiatt nem tudok az elutasítás és a düh fázisából továbblépni. Amikor meglátom, hogy még mindig zöld, akkor felhívlak és addig nem hagyom abba, míg a központ szét nem kapcsol. Akkor persze dühös leszek. És azt gondolom, nem igaz... nem haltál meg, talán csak megbántottalak és nem akarsz többé beszélni velem. 

Egy stégen állok, cölöpkön. Így élem az életem. S most egy cölöp megint kidőlt alólam. Ingatag a stégem Péter! Kit hívok fel eztán, ha minőségi, tartalmas, értelmes beszélgetésre vágyom? Kihez megyek el és nevetek órákon át? Azt mondtad mindig, hogy gyönyörű vagyok, mikor nevetek vagy mosolygok. De most nem megy. A sírás sem. Csak várom a hívásod tétlenül. Nem bírom feldolgozni, hogy a stabil stégem az elmúlt 5 évben egyre ingatabbá vált. Alig merek már mozdulni, mert félek, hogy bedől az egész és belezuhanok a kavargó hullámok közé! Tudod, hogy nem tudok úszni. Tudod, hogy emiatt félek a víztől. Kimehetnék persze a szilárd talajra, de ki tart meg akkor? Szükségem van arra a pár barátomra, akiket számon tartok és te az egyik legfontosabb voltál közülük! Fel tudod ezt fogni? Nem kell, mert tudom, hogy tudod! Egymásnak voltunk a legjobb barátai. 

Még hallom a vicceidet a fülemben és a saját hangos kacagásom, holott nem vagyok az a vihogós fajta, Te mégis mindig megnevettettél engem. Cserébe - ezt te hangoztattad mindig - értelmes, tartalmas beszélgetést élhettél meg. Melletted az órák úgy reppentek el, mint a másodpercek és sosem értettem, hogy hogy múlt el 8-9 óra nyomtalanul egy-egy személyes találkozás közben. Nem untuk egymást, sőt! Többet és még többet akartunk a másikból, kiegészítettük egymás és azt adtuk a másiknak, amire szüksége volt. Te helyre raktál ha kellett, tanácsokkal láttál el és mindig, mindig megnevettettél engem, mert - úgy mondtad - erre van szükségem, mert közben ragyogok. Én hallgattam a sikamlós sztorijaidat és veled nevettem, mert te megmondtad őszintén, hogy nagyon szeretsz beszélni. Milyen finomakat ettünk együtt! Milyen sok értelmes dolgot tudtunk egymással megosztani. S most eltűntél és soha többé nem hallom már a hangod és most azt érzem, hogy nevetni sem tudok már többé... elmentél és veled együtt odalett a képesség... te valahogy megtaláltad az utat a lelkemhez, ahhoz a darabkájához, ami még képes volt örülni, vigadni. Ki lesz az, aki Téged pótolni tud??????? 

És szórakoztatsz még egy kicsit, még egy kicsit hitegetsz, hisz ismétlem: a rendszer szerint még ÉLSZ. Ne táplálj hiú reményeket bennem. Nem akarlak elveszíteni. Nem tudlak elveszíteni! Nem és nem... és úgy szeretnék sírni, megsiratni a barátságunkat, a veszteségemet, azt, hogy bár nagyon-nagyon akartál még élni, 2 nap alatt elvitt ez a kór, de nem megy. Megfagytam. Csak hiányt érzek. Óriási, pótolhatatlan veszteséget. Mi lesz velem nélküled Péter? Kivel fogok eztán baszni, mondd meg nekem! 

A rendszer szerint élsz, de többek szerint meghaltál. Nem érlek el, nem veszed fel a telefont... hol vagy Péter??? Kérlek, kérlek... JELENTKEZZ! Mond nekem nevetve, hogy félreértés történt, hiba, vicc... bármi, csak jelentkezz!!!!! 

Nem tudom elhinni, hogy meghalál. Nem tudom elhinni! Nem  megy, mert nem is akarom elfogadni. Itt toporgok az első lépcsőfokon és nem akarok, nem tudok továbblépni. Néha dühös vagyok, de rögtön vissza is lépek. Nem akarok alkudozni, nem akarok depressziózni és nem akarok belenyugodni/elfogadni, hogy Te Péter, már nem vagy többé. Nem akarom. Sajnálom. De akkor sem akarom... 

Rettenetesen, elmondhatatlanul hiányzol... nagyon-nagyon hiányzol!!!!!!