Régóta kerestem már ezt a filmet, mert mindenhol csak egy-egy részletet lehetett látni belőle. Tegnap aztán a youtube-on ráleltem és végignéztem. Mind a két részt!
Annyira megrázó volt ez is, hogy éjjel aludni sem tudtam!
Kapásból azért tetszett, mert nem csak azok szólalnak meg benne, akik megjárták a poklot, hanem azok is, akik otthon maradtak.
Jaj Édes Jézus az égben! Megértettem végre, hogy azok az öregasszonyok régen miért nem voltak hajlandóak ledobni a feketét sose többé!
Mindig zsigerből jön belőlem a fájdalom, amikor egy-egy ember sorsát meg kell hallgatni és én át is érzem. Zsigerig. Ennek a filmnek az első részét leginkább ámulatban néztem végig, hogy milyen szépen beszélnek ezek az emberek, hogy milyen értelmesen és választékosan fejezik ki magukat (pedig parasztembörök voltak!). Másodsorban az élni akarás vágya volt az, amitől lehidaltam. Legyen bármi mögöttük vagy akár előttük még, a legtöbb haza akart jönni! Aki olyan típus volt, mint én, az viszonylag hamar belehalt vagy beleőrült az egészbe. Még ez is vigasztaló volt számomra, hogy tudom, én nem sokáig szenvednék. Ennek ellenére azokat, akik túlélték, hát... mérhetetlenül irigylem az életszeretetüket!
"Azt csináltak velünk, ami akartak!"- ez csupán egyetlen mondat, de MINDEN BENNE VAN. Mert TÉNYLEG AZT CSINÁLTAK VELÜK, AMIT CSAK AKARTAK. Nem védte őket senki! Se az a magyar, akit nem vittek el, se egy kommunista, se az állam, SENKI! Jóvátételként kihurcolták őket: dolgozzatok halálig!
Rettenetes sorsokat mesélnek el ezek a teljesen ártatlan emberek. Most értem csak igazán, hogy a papi miért nem beszélt ezekről a dolgokról szívesen. Ezek az emberek sem nagyon tették ki az ablakba, hogy min mentek keresztül! Az én öregemet anno pont ugyanúgy vitték el a budai utcáról, mint a filmben szereplőket, mert kellett a létszám. Nem csinált ő sem semmit, még katona sem volt, mert leventeként olyan balesetet szenvedett, hogy nem lehetett hadra fogni. Az én öregem a barátja karórájának köszönheti az életét, mert Pusztaszabolcs környékén a szovjet katona az óráért cserébe félrenézett, ők meg szépen meglógtak és hazagyalogoltak.
Szívfájdító volt az asszonyok monológja, ahogy sorolták, hogy ki hány gyermekkel maradt egyedül. Egyszerű asszonyok, akik mindent megtetettek, amit csak tudtak. Minden, minden mondat, minden történet rettenetes, először mégis az első rész végén szakadt ki belőlem a zokogás. Amikor a nők elmesélték, hogy mihez kezdtek a nagy szegénységbe. Amikor arról beszéltek, hogy a 9-12 éves fiúgyerekekkel beálltak a földekre,s próbálkoztak, hogy éhen ne haljanak, akkor egyszerűen záporesőként kezdtek a könnyeim hullani. Főleg, mikor egy szemüveges néni mesélte, hogy 3 szomszéddal arrébb egy öreg bácsi krumplit vetett, ő meg átment és megkérte, hogy vessen neki is, cserébe ő meg a búzáját szedi le.
Másodszorra akkor sírtam rettenetesen, amikor egy férfi mesélte el, hogy hazaért végre, annyi kín és szenvedés után és a saját anyja nem ismerte meg. Ez annyira darabokra szaggatta a szívem! Elképzeltem, hogy 38 kilósan szédeleg ez a fiatalember a tömegben és látja az anyját, aki keresi a fiát, de róla újra és újra elsiklik a szeme. S mikor odaérnek egymáshoz, akkor a gyereknek kell szólni, hogy "Én vagyok a fia, Édesanyám!". - Istenem, most, hogy leírom is folynak a könnyeim.
Ezek közül az emberek közül már nem él szinte senki! Nem marad lassan már senki, aki emlékeztethetne minket arra, hogy az erősebb mi mindenre képes! Nem tanít meg minket senki, hogyan készüljünk egy ilyen helyzetre! Senki nem adta át a tapasztalatát, mert ha haza tudott valahogy vergődni, onnantól kezdődött itthon a zaklatás és persze hallgatniuk kellett! Hallgattak is sokáig! Meghaltak úgy, hogy nem mondták el senkinek, miket éltek át. Mi elképzelni nem tudjuk ezeket a dolgokat!
Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy a XI. században vajon képesek lennének a Mások arra, hogy megtegyenek ilyen dolgokat újra? Bárhogy próbáltam oldani a szorongásom, nem sikerült, merthogy annyira más most már ez a világ, lehet, hogy a II. világháború túlélőinek tapasztalataival már nem is mennénk semmire. Csakhogy! Bennem van a gondolat, hogy ha úgy alakulna, bizony... sok-sok ember, aki mostanság csak mondjuk a fosbúkon fröcsög, simán megfogná a gumibotot és ütné a polgártársát! Amilyen gyorsan száguldoznak manapság az információk, pillanatok alatt magába szívnák ezek az idióták a sok propagandát, ahogy teszik most is! Ha azt mondanák ezeknek, hogy öljenek is az ún. elveikért, hát megtennék!
Amiket megtanultam csak ebből a filmből: akinél a hatalom, legyen bármily ostoba, az parancsol! Jó példák vannak erre a filmben. El is mondják, hogy a tatárok, mongolok, kirgizek kutyák voltak és A FIATAL OROSZOK IS, akik beleszülettek a propagandába. Nem voltak érzéseik, nem volt bennük szánalom, nem voltak képesek látni a másikban AZ EMBERT. Ez valami borzasztó érzés!
Azt mondta egy férfi: "Úgy éreztem, elvették tőlem az életemet. Halálosan megsebezték a lelkem. És ezt a lelki fájdalmat nem sokkal könnyebb elviselni egy életen át, mint szembenézni a halállal".
Ezt a mondatot felírtam magamnak (nem ebből a filmből van, hanem egy másik dokuból). Felírtam, mert ezt értettem. Mert úgy éreztem hirtelen, felkapva a fejemet, hogy "Istenem! Hát én ugyanezt érzem!". Merthogy tényleg szó szerint ezt érzem magam is. Mindegy ugyanis, hogy milyen traumák érik az embert, csak fokozatok vannak, a posttraumás stressz megtalálja a katonát, a civilt és azt is, akit nem valami hatalom kínzott, hanem épp a saját szülei. Teljesen mindegy! Nem hiszem, hogy van jobb vagy rosszabb kategória. Csak fokozatok vannak a pokolban.
Éjjel úgy éreztem, hogy nagyon közel vannak ezek az emberek hozzám, sokkal közelebb, mint akik most itt élnek és próbálnak velem kapcsolatot teremteni. S tegnap még ahhoz is volt bátorságom, hogy meg akartak volna látogatni és egyszerűen leírtam, hogy "Én nem akarok senkivel sem beszélgetni". Nem is jöttek el. És nekem ez így jobb volt. Inkább néztem ezt a filmet, meg más visszaemlékezéseket. Nem azért, mert az hiszem, hogy az én traumám felérhet az övéikhez! Nem erről van szó!
Arról sokkal inkább, hogy ha visszanézek a családom múltjára, akkor bizony nem állíthatom, hogy minket ez nem érintett. Mégis többet tudok vadidegen emberek sorsáról, mint a saját családoméról. Óriási fehér foltok vannak a családunk életében, rengeteg trauma, amit soha nem beszélt ki senki, csak örököltük az érzést, a borzongás, a zsigeri reagálást.
Az apai nagyapám tudom, hogy volt szovjet hadifogságban. Az apai nagyanyám epilepsziás volt és nagynéném szerint egy roham után halottnak nyilvánította az orvos, de ő még ma is állítja, hogy látta, hogy az anyja lélegzik. Az apám meg végignézte, hogy kijönnek szekérrel, aztán elviszik az anyját és leteszik a föld alá. Volt úgy 6 éves szerencsétlen.
Az anyai nagyapám kommunista partizán volt. Először a németek üldözték, aztán a hazája polgárháborúba sodródott és a saját népe akarta megölni őt. Menekült. Ahogy teljesen más helyről menekül a nagyanyám is. Nagyapám hajóval jött Magyarországra, nagyanyám nem tudom. Itt ismerkedtek meg a menekült táborban, s bár nagyapámnak komplett családja maradt a szülőhazájában, itt elvette a nagyanyámat és SOHA, SOHA NEM MENT VISSZA. Alig beszélt szegény! A nácik kínozták, ezt tudom. A nővérét is a nácik ölték meg, felakasztották, mert nem árulta el, öregemék hol bujkálnak a hegyekben. Itt a Kádárék adtak nekik munkát, ők meg dolgoztak becsülettel. Soha nem politizáltak, soha nem is beszéltek. Örültek, hogy nyugalomban élhetnek. Mi járhatott a fejükben? Mi lehetett a szívükben? Soha senki nem fogja már tudni. Elvitték magukkal az emlékeket. A sok plecsnit, amit minden évben kaptak az államtól, mint "kommunista partizánok", nem sokra becsülték. Nem jártak el a partizántalálkozókra se. Abban a faluban éltek és haltak, ahová a magyar állam anno befogadta őket és hálásak voltak. A Kádáréknak. A magyaroknak. A nagyapám a második visszatelepedési hullámban, amikor még az anyám is bevadult, hogy kamionra fel és menjünk... hát a nagyapám, aki tényleg alig-alig beszélt, csak annyit mondott: Nem megyek vissza oda, ahol a saját honfitársaim akartak megölni! Nem megyek vissza! Itt halok meg." - és nem sokra rá tényleg meghalt. 10 éves sem voltam még... mégis emlékszem, ahogy szépen felöltöztették és mi elbúcsúztunk tőle. Nagyanyám jajgatott, mindenki sírt, mi gyerekek féltünk, de hálás vagyok apámnak, amiért nem tabusította a halált. Ő mondta, hogy soha többé nem fogjuk látni a "paput", és búcsúzzunk el tőle. Jómagam csak a kezét mertem megérinteni, nagyon hideg volt és merev, a nővérem viszont homlokon is csókolta őt. Jó ember volt a nagyapám, én legalábbis nagyon szerettem és ő is minket. Mindig megvédett, akár az anyánktól, akár a nagyanyánktól. S ő volt születésemkor az EGYETLEN EMBER, aki nem elégedetlenkedett, hanem LÁTNI AKART ENGEM, és EGYEDÜL ŐT ÉRDEKELTE, HOGY EGÉSZSÉGES VAGYOK-E? Annyira nagyon fáj, hogy alig ismertem ezt az embert. A nagyapámat. Ahogy nem ismertem a magyar nagyszüleimet sem. Képeket láttam róluk, de alig mesélt apám a szüleiről, ahogy anyám sem a sajátjairól. Valahogy mindkét család hallgatott arról, hogy ki és min ment keresztül. Az anyai nagyapámmal kapcsolatban még arra emlékszem, hogy Románcot szívott és nyáron mindig a nyitott ablak előtt ült, támasztotta a fejét és nézte a parlamenti naplót, amiből nem is értett semmit. De szeretettel tűrte és engedte, hogy vizes fésűvel fodrászost játszunk vele, és nagyon szerettem, hogy ebéd után mindig lefeküdtünk és mi unokák a nagy ágyban a lábuknál szundikálhattunk. Az atlétatrikóban látszott, hogy a hónalja és a felkarja belseje nagyon ráncos és nincs semmi szőr. Erre rákérdeztem és akkor azt mondta a nagymamám, hogy a nácik elfogták a paput a háborúban és vallatták, hogy hol a többi partizán. Az öregem nem vallott, ezért lábosban forraltak fel vízben tojást, és mikor lobogott már a víz, akkor kiemelték a tojásokat és az öregem hónaljába szorították. Nem engedhette el, tartogatnia kellett. Teljesen szétégett a bőre, hiszen ott nagyon vékony és soha nem nőtt szőr sem ott neki. Sokat szenvedett, de talán csak ő tudja, hogy mennyit. Nem tudom felfogni azt sem, hogy a testvérét miatta ölték meg, és az is trauma lehetett, hogy 6 gyereket ott kellett hagynia a szülőhazában.
Olyan borzalmas az ember! Annyira sok kegyetlenség lakozik benne és nem értem, hogyan? Undorodom a patkánytól, többek között. Undorító állat, szó szerint. De még a patkány sem csinál a patkánytársaival ilyen kegyetlenségeket, mint ember az emberrel. Azt mondjuk, mi különbek vagyunk az állatoknál és ez igaz is, csak szerintem nem pozitív értelemben. Az állatok nem kínoznak, nem ölnek brahiból...
Melegen ajánlom mindenkinek Harari-tól a Sapiens című könyvet. Rettenetesen egyszerűen, megdöbbentően tömören mutatja be, hogy lett az ember az állatok királya. Mert az ember is csak egy faj. Nem vagyunk mi valami különleges valakik, mint hisszük. Vagyis dehogynem, csak épp a lehető legrosszabb értelemben... a magam élete engem már nem érdekel. Így, hogy semmiért sem kell már felelősséget vállalnom, így, hogy tulajdonképpen csak várok arra, hogy mikor nem ébredek fel többé, tulajdonképpen "nem is olyan rossz élni". Mégis úgy érzem, hogy szégyellnem kell az érzést, ami születésem óta bennem van, hogy NEM SZERETEK ÉLNI. Ezek a történelmi dolgok csak megerősítenek ebben az érzésben, és nem... egyáltalán nem igaz, hogy ha esetleg vígjátékokat néznék, akkor nevetnék. Hát kurvára nem. És nem akarok nevetni. Hogyan? Minek? Amikor az egész testem és lelkem csak egy nagy, fájdalmas seb? Hogy nevessek? Akkor még jobban fáj! Tapasztalat! Ha egy kicsit jobb, ha egy kicsit lankad az éberség, azonnal jön a haddelhadd! Nincs mese, nekem ezt dobta a gép... ez ellen tényleg egyetlen módon tudok csak védekezni: ha az élet nem fogad el engem, én sem fogadom el az életet. Nem kérhetem az orvosokat, hogy adjanak nekem káliumot, de visszautasíthatom az ellátásomat, felelősségem teljes tudatában. Ehhez az egyhez jogom van, és talán még örülnek is neki, mert az emberhiányban velem aztán tényleg nem kell foglalkozni. Ha ők nem küldenek rám Ursulákat, hogy erőszakolják belém az ételt, én sem okozok problémát. Szükségem van valamire? Köszönöm nem, minden remek! Szuper! Aha, tényleg az. Aztán jön 4-8 óra ablakon némán kibámulás. Úgy élek, hogy tulajdonképpen halott vagyok. De már nem mondogatom ezeket. Már nem! Nem szabad, és ez mélyen felháborít, de NEM SZABAD MEGVALLANOD MÉG A PSZICHOLÓGUSNAK SEM A VALÓDI ÉRZÉSEID... mert rögtön meg akar menteni, még akkor is, ha kurvára fogalma sincsen arról, hogy miről van szó. A legtöbben elvégzik az egyetemet, tankönyvből megtanulják a dolgokat, de ha őt soha nem érte semmi óriási trauma, akkor hogyan érthetne meg? Néz rám, látom a tekintetében a szörnyülködést, és úgy érzem magam, mintha én is valami mesét mondanék. Mintha nem lenne igaz, ami velem történt. Hát nem akarok már beszélgetni sem. Mondtam, hogy nincs rá szükségem, köszönöm. Csak hagyjanak békén, ez a legtöbb, amit értem tehetnek és én hálás vagyok nekik ezért. Igen, úgy értem. És igen, cserébe békén hagynak.
Hát így múlnak el a napjaim... a here életem... a semmirevaló életem, ami nem hoz hasznot sem nekem, sem másnak... teljesen értelmetlen! Bár lehetne mondani, hogy nekem nem kell, ami hátra van! Bár lehetne örökölni az életet is, én a maradékomat odaadnám rögtön a rokonoknak. S én boldogan mennék már a temetőbe... vagy csak úgy eltűnni. S az is nagyon megrázott, hogy ebben a filmben bizony az egyik volt rab is azt mondja, hogy nem is meghalni akart (mert nagyon vallásos volt), hanem egyszerűen meg akart szűnni létezni. Úgy érezte, hogy nem bírja viselni az életet és egyszerűen csak el szeretett volna tűnni. Hát én is ezt érzem. Lassan már 42 éve. Semmi értelme nincs ugyanis az életemnek. Semmi a világon. Nem vagyok szerethető, nem vagyok okos, sem ügyes. Nincs hallásom, nincs tehetségem semmihez. Haszontalanság az egész életem és szégyellem, hogy élek, annak ellenére, hogy mennyire nem szeretnék!
