Nem a sorozat miatt... az inkább csak megerősítette az érzést, ami már úgy kb. 3 hete nődögél bennem. 

Ismerős gondolat, az egész életemet végigkísérte és itt van megint, kopogtat, dörömböl. 

Olyan unalmas már hallgatni azt, hogy "Nem szeretek élni". 

Tényleg nem szeretek.

Immár 5. napja fekszem. Nem tudom milyen idő van kint. Fogalmam sincs, hogy itt van-e már a nyár? Semmiről sem tudok, mert a függönyöket nem húzom el, a redőnyt nem húzom fel. Tulajdonképpen azt "játszom", hogy máris halott vagyok. 

Felkelek hajnalban, mert ennyit képtelenség aludni, aztán arra eszmélek, hogy itt a konyhámban, pizsamában rám esteledett. Mit csináltam az eltelt időben? Semmit. Még csak észre sem vettem, hogy elmúlt egy újabb nap. Akár örülhetnék is. Csak hát nem örülök...  semminek sem tudok örülni. 

Semmi nem csábít, semmi nem érdekel. Kizárólag a saját halálomról bírok fantáziálni. Olyan erős késztetést érzek arra, hogy bántsam magam, hogy az leírhatatlan. Képzeletben naponta millió formában kínzom magam, amúgy meg csendben ülök a széken. Mozdulatlanul. 

Leállt az inga és kurvára nem vágyom már arra, hogy megmentsenek, hogy megindítsák. Semmi értelme! Ha én magam képtelen vagyok mozgásban tartani az életem, akkor nem kell élni. Sem másokért, sem másoktól függve. 

Mivel soha életemben nem ismertem az ún. középutat, a "másokért élést" pedig zsigerből gyűlölöm már... két lehetőségem van: megpróbálok beevezni valahogy középre és megpróbálok ott evezni vagy hagyom, hogy végre sziklának csapódjon a kis csónakom... vagyis nem! Inkább direkt sziklának kormányzom. 

Tudom, hogy nem szeretek élni! Mit tegyek? Mit tehet egy ember, ha a tapasztalatai miatt nem szereti az életet? Megtalálom a boldogságcseppeket, sőt keresem is! A minap pl. majdnem 3 órán keresztül festegettem. Némán. Nem örültem közben. Nem éreztem semmit. Csak azért adtam hálát, hogy leállt az agyam és nem üvöltözött velem, hogy "Pusztulj te semmirekellő" Pusztulj!". 

Merthogy az agyam folyton veszekszik velem, sokszor nem hallok mást, csak saját magam, ahogy követeli a halált, követeli, hogy vessek véget a szenvedésnek! Elég volt! Elég vooooooooooooltt!!

Nem élek másokért, nem szolgálok másokat, nem akarom, hogy bántsanak és kihasználjanak! 

Csak szeretetre vágytam egész életemben. Egy érzésre, amit soha nem ismertem, így soha észre sem vettem, ha esetleg megkaptam. Vagy észrevettem, de nem volt elég, még több kellett volna... nem is tudom, hogy volt. Abban biztos vagyok, hogy vannak szép emlékeim, nem is kevés. Csak ahhoz kevés, hogy buzogjon bennem az életerő. Valahogy az nem csöpögött belém. Egyetlen csepp sem. 

Nekem egyáltalán semmi gondom nincs azzal, hogy meghalok. Nem érzem tragikusnak. Azt érzem, hogy látogató vagyok itt csupán, rossz időben, rossz helyen a megváltás pedig KIZÁRÓLAG A HALÁL LEHET. Nem igaz, hogy boldog lennék, ha lenne gyerekem. Nem igaz, hogy boldog lennék, ha lenne társam. Csak több boldogságcseppem lenne. Lehet, hogy elég lenne ahhoz, hogy végigszenvedjem az utat... de ahhoz nem elég, hogy AKARJAM IS. 

Minden "szépre" ráolvasok 100 "csúnyát", minden "jóra" rálicitálok 1000 rosszat. Nekem ilyen mérlegem van. Nem hiteles, az biztos. Nem ehhez a valósághoz készült. Az én világom bennem van. Mélyen eltemetve. Nem bírom kiásni, nem bírom! Nem értek hozzá, ha el is kezdem, egy bizonyos szint után maga alá temet a gödör. Összetörik kezem-lábam, valahogy kimászom és azt mondom magamnak: most pihenek kicsit, aztán újra nekiállok. 

De mit érek vele? 42 éve ások, 42 éve omlik, 42 éve temet. Folyton a gödörben vagyok. Örökké ott vagyok! Maximum a szélén üldögéltem még csupán. 1 métert el nem távolodtam a gödörtől, ami egyszerre börtön és biztonságot adó menedék. Amikor nincs szükségem menedékre, amikor megtelt egy csepp, akkor börtönnek érzem a gödröt. Felmászok a tetejére, körbenézek a szélén és úgy érzem, csak rakni kell a lábam egymás elé, távolodni a gödörtől és nem visszanézni. Aham! Meg ahogy azt Pistike elképzeli! Mert ez valójában nem így van! Elindulhat az ember, de ez olyan, mint egy labirintus. Egészen ismeretlen tájakon sétálhatsz, már-már elmosolyodnál, hogy nocsak... sehol egy gödör, sehol egy csúnyaság... hát a világ szép is tud lenni... aztán puff.... zuhansz... zuhansz....  és mikor összetörve leérsz a gödör aljára, értetlenül tudatosítod magadban, hogy ez UGYANAZ A GÖDÖR. Mikor kerültem vissza és hogy nem vettem észre?  Pedig olyan nagyon figyeltem! Magamra, a környezetemre! Óvatosan lépkedtem, pipiskedve, rettegve... mégsem vettem észre! Csak akkor, mikor magamhoz tértem ismét az aljából. 

Mostanában azt vettem észre, hogy ha csak fekszem az alján és nem küzdök, nem akarok sem kimászni, sem lejjebb ásni, akkor el tudok vegetálni. Elfogynak a napok, eltelik az idő. Nappal a napot nézem, az elreppenő madarakat, éjjel a csillagokat. Nem szólok senkihez és hozzám sem szól senki. Csendesen telnek így a napok. Mondhatnám, hogy kényelmes. Kényelmes. 

Csak kurva unalmas. Őszintén nagyon-nagyon unalmas. Próbálkozni nem akarok, mert nem tudok, "terápiarezisztens" vagyok. Azt mondják. De nem vágyom újabb kalandra sem. Nem akarom, nem merem elhinni, hogy ha újra elindulok, akkor nem fogok ugyanabban a gödörben ébredni. Más gödrére sem vágyom, mert mindenkinek saját magának kell viselnie a sorsát. Az enyémet sem viheti más és hiába hittem évekig naivan, hogy a szerelem megment. Hát nem ment meg. 

Nem szeretem azt, aki vagyok. Gyűlöltem, aki voltam és kurvára nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki lehetnék. Nincs új a nap alatt! Kábítószer vagyok egyeseknek. Vagy egy picsa. Vagy csak egy geci. Egyetlen szóba megmérnek az emberek és oly szörnyű hallgatni ezeket a minősítéseket! Viselhetetlen! 

Azt mondják, nekem van igazam, mégis geci vagyok. Meg pszichopata! És akkor én némán ülök itt a konyhámban, a nagy igazságommal és próbálgatom az új ruhát, aminek a nyakába "Geci" van írva. Nem tetszik. Sem a fazon, sem a minta. Mellben bő, csípőben szűk. Le akarom tépni, fel sem akartam venni. Valaki más erőszakolta rám. Valaki, aki nem is ismer igazán! De mi van, ha neki van igaza? Végül is én tényleg egy eléggé ostoba picsa vagyok! 

Nem szeretek és nem akarok élni! Vágyom az anyámhoz, az öregemhez. Azok után vágyom, akik már nem szenvednek, nem élnek. Nekem az élet szenvedés. Mintha mindennap egy nyílt hasi sebbel kelnék, amit leragasztózok, hogy mások észre ne vegyék. Eltakarom a sebet, elvezetem a gennyt, ruha nélkül meg úgysem láthat soha senki, így nem is tudják, hogy fél lábbal már a sírban vagyok. 

Ha arra gondolok, hogy csak még 20 évet kell élnem, elfog a rettegés! Micsoda???? 20 év???? Hát az nekem beláthatatlan hosszúságú! Fel nem fogható szenvedés, elfogadhatatlanul sok évnyi szenvedés! A gondolattól, hogy ezt így éljem még csak 20 évig (és nem szaladtam messzire, statisztikailag minden reményem megvan arra, hogy megérjem a 62 évet), tényleg összeszarom magam és zokogógörcsöt kapok! 

Egy egészen pici baba üvölteni kezd bennem, hogy "NEm, nem nem!!!! Nem akarom! Ments meg! Válts meg! Nem akarok élni! Félek". - hát ebből főzzél ebédet barátom. 

Órákig nézegetem itt a konyhámban a gázcsövet, amire anno fellógattam magam. Vonz és nem tudom a tekintetem máshová helyezni, mindig visszatér oda. Menj! - súgja egy hang és én alig bírok neki ellenállni. Talán nem is kellene, hiszen menthetetlen vagyok úgyis. Csak abban reménykedem, hogy összeszedem a bátorságom vagy a kétségbeesés izzik fel bennem oly erősen, hogy fellépek a székre. A hurkot már megcsináltam. Ezúttal olyan csomót kötöttem, ami nem tud kicsúszni! Hajnalban már fel is álltam a székre és csináltam egy "próbalógást". Beletettem a nyakamba a hurkot és elképzeltem, hogy megteszem ugyanazt, amit anno. Hosszú percekig álltam a széken, a hurokkal a nyakamban. Aztán lemásztam. A hurkot meg otthagytam. Miért másztam le? Magam sem tudom. Nem a félelem miatt. Fojtottak már meg, és anno a huroktól is elveszítettem az eszméletemet. Nem.... ez nem félelem. Ez valami reményféle, hogy várj még, hátha holnap megtörténik a csoda. De nem történik meg. Most meg itt egy számla, amit fel kell adni, én meg nem akarok a testvérem nyakába túl sok gondot rakni. Előbb feladom majd a csekket, aztán lógok. 

Lógni akarok! Az élet alól. Ki akarnék hagyni pár fordulót, csakhogy ez nem így működik. Az élet állítólag tele van lehetőségekkel, szemben a halállal, ami állandó. No, de hát mit is keresek én egész életemben? Valamit, ami biztos, ami nem változik. Ki hát az én legjobb barátom? Ki az, aki sosem hazudik és bármilyen is vagyok mindig ugyanazt tudja kínálni nekem? Csak a halál... csak a megszűnés. 

S mondjon bárki bármit, JOGOM VAN DÖNTENI A SAJÁT ÉLETEM FELŐL. Arról, hogy élek-e vagy nem! Arról, hogy akarom-e vagy nem? Ez az én döntésem és SENKI, semmilyen hatalom nem csorbíthatja eme jogomat. Vigasztaló a tudat, hogy legalább ebben én dönthetek, ha már minden másban ki vagyok szolgáltatva a gyilkos életnek.