Pontosan egy hete nem eszem és nem teszek semmit sem magamért, sőt! Egy hete nem nyitottam ablakot, még a függönyt sem húztam el. Minek? Sötét van úgyis mindig... az ágyat sem vetem be, folyton csak fekszem úgyis. 

Vérképileg meg makkegészséges vagyok, mármint egy hét éhezés után, ami meg sem kottyant, olyan sima nagylabor eredmény jött ki, hogy nem akartam elhinni. Sehol nincs plusz, és csak a húgysav szintem alacsony. Meg a petefészekrák markerem van az egekben. Főnököm ránézett  és annyit mondott: Így néz ki egy egészséges éhező vérképe. Egyen már húst! 

Dehogy eszem! Semmit sem, amiben bármi hasznos és legfőképp kalória van! Rettegek ettől, az étel az élet és én nem akarok élni. 

Olyan szinten zártam le mindent magamban, hogy egy hete a gázt is elzártam és ha muszáj az ágyból kikelnem, akkor bizony sapkában meg kabátban mászkálok a lakásban. Valami félelmem van a gázzal kapcsolatban, így inkább elzártam a picsába azt is. Nehogy megöljön, hahaha egy gázszivárgás! Aztakurva....

Lényegesebb, hogy elkezdtem menni vissza az időben és tegnap valamiért nagyon-nagy késztetést éreztem arra, hogy megnézzem a Halálsoron c. filmet. 

Mindig imádtam ezt a filmet, most viszont direkt úgy ültem neki, hogy márpedig én most ezt a filmet úgy nézem, olyan szemszögből, mint egy élni szerető ember. Kapaszkodj meg kedves őrült olvasóm (nem lehetsz normális, ha az én agymenéseimet olvasod, ne haragudjál meg érte!), de TELJES MÉRTÉKBEN BELEKÉPZELTEM MAGAM ABBA, HOGY ÉN EGY ÉLETET SZERETŐ, ÉLNI SZERETŐ EMBER VAGYOK. 

Alapvetően ezzel az élni akarással jövünk világra. Ez segít bennünket át az első halálfélelmünkön, amikor ott a sötét, meleg, nedves puhaságban befordulunk a szülőcsatornába. Csak gondolj bele! A tudatod mélyén ott az emlék, a születésed emléke! Ahogy átpréselődsz anyád picsáján és tol kifelé az anyád és te meg rettegsz és tehetetlen vagy, hát persze, hogy ordítasz, mikor kiérsz a fényre, a hangzavarba, ahol rögtön azt lesik a maszkosok, hogy mennyi az Apgarod! Az első halálfélelem a születés maga! Rögtön elfelejtjük, milyen csodás is az agyunk, ugye? Mindenesetre sem én, sem más még nem született úgy a világra, hogy "Én nem akarok élni!" - mind élni akartunk, ezért vagyunk itt. Nagyon profán tudom, de gecikorunkban mi voltunk a leggyorsabbak, legerősebbek! Mennyire akarhattunk már élni, ha több millióból pont mi törtük be anyánk petéjét? Szóval úgy születünk meg, hogy élni akarunk! Kíváncsiak vagyunk, tiszta ösztönlények. Ordítunk, ha akarunk valamit és akkor is ha félünk. 2-3 hónapos korunk körül aztán megtanuljuk megkülönböztetni azokat, akik felénk hajolnak a kiságyban és megjegyezzük már ekkor, ha valaki pl. megcsíp vagy megüt minket. 

Tehát vissza a filmhez! Nagyon nagy erőfeszítésembe került, de végül elértem magamban azt a szintet, hogy BIZTOSAN TUDOM, HOGY ÉRZELMILEG AZ ÉLET PÁRTJÁRA ÁLLTAM. A FILM NÉZÉSE KÖZBEN ÉN VÉGIG EGY ÉLNI AKARÓ EMBER SZEMÉVEL NÉZTEM MINDENT.

A 20. perc körül talán, amikor meghozzák John Koffit, akinek úgy kell ejteni a nevét, mint a kávét, csak másképp kell írni... hát... hát.... szóval eltörött a mécses! 

Az az elmebeteg fegyőr nagy hanggal ordít, hogy "Halálraítéltet hozok figyelem!"- a benga meg csoszog utána... 

Most már tudom, milyen érzés lehet életszeretőként megtudni, hogy meghalok. Nagyon fájdalmas. Legalább annyira, mint hogy nekem élnem kell még, pedig nem akarok. 

Annyira nagyon ríttam, hogy le kellett állítanom a filmet, mert egyszerűen nem értettem belőle semmit, holott minimum 20x láttam már életemben. S most először vettem észre, hogy ez is csak egy jól sikerülhetett volna darab, mert pont ott vágnak benne folyton, ahol a mélység van! Míg a 3 óriásplakát Ebbing határában c. filmben mindenhol hagyja a rendező, hogy a mélységig juthassunk, addig a Halálsoron pont mindig akkor jön a vágás, amikor épp megérintené igazán az embert. Csakhogy nincs idő, menni kell tovább, és nem lehet elmélyülni a karakterekben. 

Vegyük a fegyőrt, Tom Hanks-et, aki hosszú életet kapott John-tól, Csengettyűúrral egyetemben. 106 évesként sem tud felejteni, kínozza a bűntudat. 50-60 évvel korábbi emlékek miatt nem tud aludni, s nem tud teljes életet élni, pedig időt azt kapott, a szerencsétlen. 

Aztán ott az indián, akit először végeznek ki. Micsoda csodálatos felismerése van neki! Amikor azt mondja, hogy 18 éves ifjúként elvett egy nőt és a hegyekbe mentek. Egész éjjel szeretkeztek, aztán a nő mezítelenül feküdt a tűz előtt és hajnalig beszélgettek. "Az volt az én időm" - ennyit mond az indián, aztán elmegy jámboran a villamosszékbe.

S bár fogalmam sincs, miért ítélték halálra, keservesen sírtam, amikor megsütötték, mert az ő szemszögéből nézve ez valami borzalmas lehet! Felfoghatatlan és elfogadhatatlan! Nincs, nem létezik véleményem szerint semmiféle ember által alkotott törvény, jog, bármi, ami felhatalmazza az egyik embert arra, hogy megölje a másikat! 

Mielőtt bárki elkezdene üvölteni, hogy "DE hát megérdemelték!" - szeretném leszögezni, hogy a HALÁLBÜNTETÉSNEK SOHA SEHOL NEM VOLT MÉG KIMUTATHATÓAN VISSZATARTÓ EREJE. Amerikában ugyanúgy gyilkolják egymást, pedig ott aztán el sem törölték soha ezt a büntetési nemet. S akárki mondja, akkor is azt vallom, hogy nincs joga senkinek sem olyan ítéletet hozni, amivel elveszi egy másik ember életét. 

Aki érzelmileg be van vonódva, soha nem hoz igazságos ítéletet. Jó példák vannak erre a filmben, ahol az apa vagy éppen az anya teljes joggal mond mindenféle csúnyaságot az elítéltre és érteni véltem a vágyat is bennük, hogy pusztulj, mert megölted és megerőszakoltad a lányaimat. 

És itt álljunk is meg egy pillanatra! Merthogy én ebbe is belegondoltam. Szépen és igazan volt ábrázolva véleményem szerint az, ahogy egy normális ember reagál egy ilyen tragédiára. Elviselhetetlen, ha a szerettünket megölik! A minimum, hogy annyit szenvedjen ő is, mint az áldozat! Meg kell halnia! Az nem lehet, hogy az én gyerekem a föld alatt elrohad, ő meg 10-20 évig ül, aztán kijön és él tovább! MEG KELL HALNIA. MÉLYEN ÉRZEM EZT, MÉLYEN ÉRZEM A DÜHÖT, A GYŰLÖLETET ÉS AZ ELVAKULTSÁGOT IS. 

S érzem azt is, hogy mit él át a halálraítélt. Nem derül ki senkiről John-on kívül, végül is miért ítélték őket halára. De gondolj bele. Csinálsz valamit, ami óriási bűn, elkapnak és egy bíróság azt mondja, az a büntetésed, hogy valamikor a jövőben egyszer csak megölünk. Hivatalos keretek között. S nincs fellebbezés, menni kell, akár évekre is a halálsorra és várni, mikor írják alá a sütögetésed. Ez valami elviselhetetlen frusztráló dolog lehet! S micsoda bölcsességek hangzanak el, hogy az ilyen embereknél fontos, hogy ne növeld a nyomást. Mert hát mit szabhatsz még ki rá? Hogy feléleszted és megölöd még kétszer? 

S persze tudjuk, hogy John nem volt bűnös, de megsütötték és ha 10-20 év múlva kiderült volna, hogy Billy volt az igazi tettes, hát az már John-on nem segít. 

És láttam a világot az ő együgyű szemén keresztül is és sírtam és sírtam, hogy mennyire igaza van, hogy az emberek gonoszok és bántják egymást örökké és TÉNYLEG! 

Nagyon nehéz volt ezt a filmet így megnézni, de megérte! Most már legalább tudatosan, de átéltem én is azt az érzést, amivel ti tök simán keltek minden reggel, ez a de jó élni érzés...

Valahol nagyon sajnállak titeket, mert borzasztó lehet az örökös halálfélelem. Rettegni attól, hogy mennyi van még hátra, jajj, de kevés még ezt is akarom, meg azt is. Irigyellek benneteket! Bár borzasztó érzés volt megélni, hogy élni akarok, de nem engedik, azért a pozitívumait is átéltem az életnek. REttentően ismeretlen, de baromi jó érzés volt, hogy így jajj istenem, nekem céljaim vannak, meg dolgaim és van miért felkelni és tök jó volt elképzelnem, hogy egy kis feleség vagyok, aki reggel pirítóst süt és kávét főz és együtt reggelizik a férjével és fel sem merülnek benne kérdések, hogy mi miért van? Élünk és ez elég a boldogsághoz! 

Elképesztően szerencsések vagytok ti, akikből nem ölték ki ezt az érzést! Ne legyenek illúzióitok! Nagyon kevesen vagytok, a magyar ugyanis szereti a gyereket verni, kínozni, mert úgy gondolja, a gyerek azért van, hogy őt szolgálja, hát mi másért basztalak a világra kurva kölke, mi?????????

Amíg az én kenyeremet eszed! Nekünk a gyerekeink a tulajdonaink és per pillanat egy vesére váró házihörcsögnek jobb esélyei lennének, mint egy bántalmazott gyereknek. Ha azt halljuk, hogy valakit vernek vagy szavakkal csépelnek, elfordítjuk a fejünket, mert úgy szocializáltak, hogy amíg nem folyik vér, addig nincs közünk hozzá. Ha meg már folyik, akkor meg már úgyis megbaszta a kurva anyja... szóval míg egy nyilvános gyermekbántalmazást simán megúsznak a szülők, a gyerek pedig milliószoros szégyent él meg, addig basszátok meg, ha feldobnám most a kurva fosbúkra, hogy a hörcsögömnek AB+ vérre és egy fél lebeny májra van szüksége, hát szerveződre rá 2 órán belül esemény!!!!!!! A fél magyar nép az én Oszkáromért izgulna, miközben az kurvára nem tűnik fel senkinek, hogyan rángatja Marika a 4. kölkit le a villamosról, senki nem mondja meg, hogy Marikám édes, ha ez a csöppség ilyen kisded korban azt hallja, hogy "GYere már, szedd a lábad, nem igaz, hogy milyen béna vagy, mindig miattad megy a cirkusz, lépjél már le a kurva anyádat, mert lerúglak, hát az iskolában játszd az eszedet, velem ne szórakozzál, mert szétbaszom a fejed", akkor lófasz belőle meg esti fény és nem Marika, köszi, nem kell belőled még egy generáció... addig termeljük a neurotikus faszokat és picsákat a világra. 

Én már lassan eljutok oda, hogy arról fantáziálok, nem az abortuszhoz kell engedély, hanem ahhoz, hogy MEGSZÜLHESD. Az élet utat tör magának! Minél ostobább egy társadalom, annál inkább basznak, mert hát mit csináljanak? És mi is hülyülünk, Édes Isten, hogy ezt hagyod, hogy mi magyarok is így komplett nemzeti szinten ennyire ostobák legyünk és szaporodunk és adjuk tovább a sok rosszat! A gyerekeinkre ventiláljuk nap mint nap a sok szart, amit felnőttként nem tudunk megoldani. 

S megint kicsit vissza a filmhez! Milyen szépen látszik a kétféle ember: van börtönőr, aki nem ítélkezik és van az, aki azért megy ilyen munkakörbe, hogy kiélhesse a perverz hajlamait. Oly magas ég benne az erkölcsi láng, hogy ő a halálraítéltnek, aki évek óta rohad a soron, képes eltörni az ujjait, mert csak... mert ő csak egy geci halálraítélt. S ugyanilyen gyűlölettel van egy sima szaros egér iránt is, és pont úgy tapossa el Csengettyűurat, ahogy bárki mást is. A Halálsoron játszódhatna itt és most kis hazánkban.

Az meg durva, hogy Sam Rockwell mekkora egy kibaszott nagy színész! Elképesztő a faszi! Joggal kapta az Ebbingért végre meg az Oscart, mert valami isteni, ahogy játszani tudja a különböző szerepeket. Ebben a filmben Billyt hozta, kiválóan. Ahogy egyik pillanatról a másikra váltogatja az arcait, az valami fantasztikus. 

Percy... te geci, te! De gyűlölöm és közben valahol iszonyatosan sajnálom ezt az embert is. Milyen nyomorult élete lehetett, hogy ilyesmi okoz neki örömöt?Sajnálom, hogy a filmből pont az ilyen lényeges dolgok hiányoznak! Hogy mégis ki volt Billy a vad kölyök? Mitől vadult be? Vagy az indiánnal mi történt az életben, hogy a hegyről lejött és a halálsorra került? Ahogy John Kofiról, úgy senki másról sem lehet megtudni igazán sokat, ami nagy hibája a filmnek és vagy könyvnek is, nem tudom, mert nem olvastam még soha. Mármint a Halálsoront. Amúgy nagyon sokat olvastam már életemben. 

Ezen is gondolkodtam, hogy ha engem bezárnának akaratom ellenére és én szeretném az életet, akkor mihez kezdenék. Nagyon rettenetes állapotba kerültem ettől a gondolatmenettől, mert ha úgy nézem, hogy szeretek élni, akkor óriás feszültség keletkezik bennem arra, hogy be vagyok zárva és meg akarnak ölni, és én csak annyit tehetek, hogy várok. Biztosan sokat olvasnék. Vagy megőrülnék. Azt hiszem őrületben menekülnék szó szerint. 

Annyira szeretném tudni, hogy miért vadult meg Billy a kölyök és annyira szeretném tudni, hogy a kormányzó unokaöccsének milyen gyermekkora volt, hogy felnőttként egy ilyen szadista állat lett belőle? Mert ebben a filmben pont, hogy mindenből kevés van. Sem nem horror, sem nem thriller, sem nem sci-fi, sem nem pszichodráma. Mindenből van benne egy csipet, de nem keverednek egymással. Nagy hiányérzetem van még ma is, folyamatosan a filmen gondolkodom, meg próbálom így tudatosan megint érezni ezt az "alapvetően én szeretek élni" érzést, ami tök új, mintha most tudatosan próbálnék valami teljesen idegent elfogadni. Nézegetem, körüljárom, megszagolom, aztán felpróbálom és nézem magam ebben az új álarcban. Tetszik. Mosolyog, buzog benne az energia, feszes és sportos és szét akarja magát kúratni, és csinos és vicces és intelligens és sziporkázik és... és.... olyan, mintha valami nem stimmelne. Mikor végül nagy kínlódások után csak otthagyod azt a ruhát, pedig kétszer is felpróbáltad és tulajdonképpen tökéletes... csak!!!!

CSAK! CSAK! CSAK! CSAK! CSAK! CSAK! CSAK! CSAK! 

És jól tudjuk, hogy a "csak" és "de"-k után jön a lényeg a mondatban, ami előtte volt, az lófaszt sem ért! 

Mégsem csinálunk két különálló mondatot, hanem összetesszük őket és mantrázzuk, miközben más boltba is bemegyünk, de még mindig azon a ruhán jár az eszünk, ami annyira tetszett és a Catwoman is azt mondta, hogy dögös vagyok benne, de nem vettem meg... a francba.... MIÉRT NEM VETTEM MEG? Jajjj... hát most itt van ez, ami ugyan olcsóbb, de a rojtok nem olyan szépek az alján. De mi van, ha visszamegyek, de már nincs meg, akkor ez sem lesz meg, tök feleslegesen futottam és és és.... jön a PÁNIK! MIT CSINÁLJAK? MEGVEGYEM? NE VEGYEM? MELYIKET VEGYEM? 

Szeretném ezt az új álarcot, Istenuccse, nagyon szeretném, mert sokkal jobb érzés volt ebben látni magam, mint bármiben valaha! De! Csak! Az a baj...! 

Micsoda figyelmeztető mondatkezdések ezek!!!!!!! 

A ruha nem az enyém, nem belőlem fakad, azt csak MAGAMRA VEHETEM. Nem ivódik belém soha, mindig én leszek és a ruha. Ha rám rohad, akkor mondjuk eggyé válunk... ez így egy hülye hasonlat lesz, merthogy állítólag a tanult szokásokat, ha módszeresen gyakorolja az ember, akkor be lehet iktatni felnőttként is a mindennapokba, csak hát én így nem látom magam előtt, hogy 0/24-ben tudom ezt csinálni, hogy mantrázom "Szeretek élni, szeretek élni, olyan szép az élet, olyan jó élni!", mert kurva fárasztó! Iszonyú fárasztó az agyunkat a mindennapi banánzabálós rutinból dolgoztatni percről percre. Kurvára fárasztó a járt ösvények helyett új utakat nyesni az agyban. Kibaszott nehéz! Mert az agy az olyan, hogy elég egyetlen oda nem koncentrált pillanat és ő azt mondja, anyád picsája kínlódik itt az aszfaltozással -18 fokban, megyünk vissza a metróalagútba, vissza a csatornába a kislány mellé, aki megmondta, hogy ne jöjjünk ki, mert agyon leszünk verve így is úgy is. 

Hát én nem tuodm, hogy az éhség vagy már az őrület ez, hogy így fosom a szót és ez kurvára nem nektek szól, még akkor sem, ha konkrétan úgy tűnik, nem is olvasom vissza. NEm blogger vagyok, nem újságíró, én csak kihányom az agyamból a dolgokat, mert tudok olyan gyorsan gépelni majdnem, mint ahogy az agyam jár, hát szopacs, bocsi. 

tehát nem fogom visszaolvasni, és nem nagyon érdekel, mert ez most nekem itten egyfajta terápia. Meg hát a film. Ahhh... bassza meg, mennyit sírtam tegnap! És közben milyen mélyen megéltem, hogy mennyire jó szeretni élni! Most már, ha valaki mondaná nekem, hogy ő szeret élni, pontosan tudnám, hogy micsoda isteni érzés lehet ez neki! Mert ez az! Ez kegyelmi állapot! Komolyan! Akinek van ilyen, akinek nem tiporták el a saját szülei vagy tanárai, azok legyenek nagyon büszkék és vigyázzanak rá nagyon!

Élni szeretni mindennél jobb érzés! 

Leírtam. Most. 5 kiló mínusszal, újra körmöt rágva, hajcsomók tépkedése helyett. Ha abbahagyom, tépkedem majd tovább.