Tegnap este történt. Nem mellékes az sem, hogy megszabadultam egy üveg lekvártól és méztől is, amit semmiképp sem ettem volna meg, legfeljebb szétkentem volna a készítője hülye fején. 

Viszont a fentieken kívül is volt haszna a beszélgetésnek, sok mindent megtudtam, amiről fogalmam sem volt, s máris minden más megvilágításba került. 

Nem titkoltam el a dühömet, sem a csalódottságomat, amit a beszélgetőpartner legalább megértett, bár nagyon igyekezett pártatlan lenni, amit megértek, hisz gyakorlatilag két tűz közé került, akaratán kívül. Mégis csepegtetett olyan információkat, amitől tisztábban látok, és ezt köszönöm. Akkor is, ha ettől átmenetileg jobban fáj minden csalárdság. Akkor is, ha kedvem támadt buszra ülni, aztán elcsattogni egy bizonyos portára, bekopogni, hogy "Jó napot kívánok! Én lennék a boldogságotok rákfenéje!"... persze él a képzeletemben egy pofán verés is, de ez biztos, hogy csak elméletben valósul meg. A buszozás azonban egyre inkább jó ötletnek tűnik. 

Ebben az új megvilágításban röhejessé vált az egész szituáció és szánalmasnak tűnik a FÉRFI, akinek annyi vér sincs a tökeiben, hogy felemelje a telefont vagy körmöljön egy kétsoros istenhozzádot. Olybá tűnik, hogy érzelmes kis búcsúkat csak az egy éjszakás kalandjainak szentel. 

Felszínes ember, akinek csak addig jó a másik, míg 100%-ban az ő érdekei szerint cselekszik. Alkalmazkodásra képtelen gyermek, aki hisztizik és veri a seggét a földhöz, ha valami nem úgy van, ahogy elképzelte. S még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy őszintén tükörbe nézzen és feltegye a kérdést: "Nem lehet, hogy én baszok el mindent?" 

Vigaszt várni úgy, hogy hazugságokkal tűzdelünk meg egy sztorit... ez mindennek a netovábbja... nem engem minősít, úgy hiszem... 

Úgy látszik, bizonyos farkak csak akkor kemények, ha csalást szimatolnak, a bűn izgalmát. Amikor felelősséget kellene vállalni, akkor viszont petyhüdten visszahúzódnak annak a kis bőrnek a védelme alá, amit máskor oly előszeretettel rángatnak.