Felismerem, amikor az agyam átkapcsol. Az első jel a az étel elutasítása. Egyszer csak elkezdek gondolkodni, mikor ettem utoljára, s akkor már bizonyos, hogy elhagytam a lelkem valahol.

Fejfájással és erőtlenséggel kezdődik, szédüléssel és sápadtsággal folytatódik. A bőr rugalmatlanná válik, a szemek alatt sötét karikák és kofferek vernek tanyát. A rosszullétet ellensúlyozandó, valamint az ájulást elkerülendő, bekapok egy szem tic-tac-ot, vagy iszok egy pohár cukros szmötyit, a vércukorszint átmenetileg helyrebillen és mehet minden tovább...

Ilyenkor nem látom magam a tükörben, képtelen vagyok átlátni a hamis párán. Csak szemetet, értéktelenséget tükröz vissza minden. Ahogy romlik a helyzet, úgy kezdem el kerülni aztán a tükröket. Nem szeretem látni a valóságot. Robotként nem is érdekel.

A kötelességtudat azonban annyira erős bennem, hogy felülírja a depressziót, az önsajnálatot és minden negatív érzelmet. Meg kell csinálnom, meg kell felelnem. Másokért, mert számítanak rám. Ezt viszont csak ilyen robot üzemmódban vagyok képes végig csinálni.

Magamért semmit sem teszek már. Nem akarok. A "más" azonban fontos. A legtöbbször nem is látja senki, hogy életnagyságú papírmasé vagyok csupán. A maszkok és álarcok alatt nagyon kevés ember ismeri fel, hogy a humor és irónia mögött bizony aktuálisan épp sírdogál a bohóc. Nem engedem, hogy meglássanak. Előbb megyek el barlangászni.

Hogy ennek mi az oka? Magam sem tudom. Nem bántott senki, nem ért sérelem, sem csalódás. Egyszerűen csak megtört a lelkem. Megint túl kevés időt kaptam. Annak ellenére, hogy kértem a boldog tudatlanságot, nem adatott meg. S ha mérlegre teszik az embert, ahol aztán könnyűnek találtatik újra és újra, akkor a súlytalanság elsodorja, mint egy tollpihét.

Sok mindent átértékelek ilyenkor, s rendre arra jutok, hogy felesleges minden, amit az életemben hajszolok, elértem vagy célként kitűztem magam elé. Nincs bennem semmi, csak rosszaság és csalfaság... bárkit engedek is közel magamhoz, annak az életén szőnyegbombázóként söprök végig, akár akarom, akár nem. Tömény vagyok. Túl sok. Sebes sodrású folyó. Veszélyes.

Szeretnék jobb lenni! Igazán! Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá... mitől válik valaki értékesebbé? Mi kell ahhoz, hogy lássák mások azt, AKI vagyok? Egyáltalán: szükséges, hogy bárki is lásson? Már ebben is kételkedem...

Jól bánok a szavakkal, de nagyjából ennyiben ki is merülnek a jó tulajdonságaim. Nem vagyok konyhatündér, sem lepedőakrobata. Nem őrülök bele, ha nem múzeum tisztaságú a lakás, ha hegyekben áll a vasalni való vagy a szennyes. Sosem izgattam magam ilyenek miatt.

Másképp, más módszerekkel értékeltem a teljesítményemet, s elhitettem magammal, hogy érek valamit. De valójában ez nem igaz. Becsaptam önmagam és mindenkit a környezetemben. Annyira egyszerű vagyok, mint egy 100-as szög. Nincs bennem titokzatosság, sejtelmesség, rejtett érték... nincs bennem SEMMI.

Hazug vagyok és hamis. Piszkos és haszontalan. Egy színésznő. Egy igazán remek színésznő. Azt játszom, amire épp igény van. Ha kurva kell, azzá válok, ha angyalra van szükség, máris viszket a hátam és hullanak a pihék szanaszét. Közben azonban fogalmam sincs, hogy ki vagyok valójában? Mert kivagyok rendesen, ehhez nem fér kétség... de hogy merre induljak megkeresni az elveszett mozaikdarabokat, nem tudom...

Alkalmazkodom gyakorlatilag bármilyen helyzethez, körülményhez. Majdnem mindenből győztesként kerülök ki. Az meg már az én bajom, hogy mindezt képtelen vagyok örömmel fogadni, mivel ezek a győzelmek nem fontosak számomra. Nem vagyok boldogabb attól, hogy egy újabb csatornán hömpölyög a pénz vagy ismét 4 állásajánlat közül válogathatok. Amire vágyom, köszönőviszonyban sincs azzal, ahogy élek.

Én, a robot. Nincs hangom. Teszem a dolgom, elvégzem a rám bízott munkát. Nem eszem, s lassan már nem is alszom. Nem tartom magam embernek. Az túlzás lenne. A mérhető teljesítményem azonban mégis szárnyal. Az alvás és evés kiiktatásával rengeteg időm marad másra. Szétbombázni a lakást, kidobálni minden kedves emléket. Napokon belül ragyogni fog minden, a papámnak pedig 100 félét főzök. Ezzel is megy az idő. Még egy robotnak is kell ugyanis a mindennapos elfoglaltság. Mert reggelente, mikor pár óra alvás után kinyitom a szemeimet, egy kérdés motoszkál a fejemben: Miért? Miért ébredtem fel? Mihez kezdjek ezzel? Az élettel magával? Hiszen mindent rosszul csinálok. Rontok vagy javítok, de nem henyélek. Ezt felfoghatnám érdemként is, de nem rugaszkodom el a valóságtól. 

Egy kurva nagy SENKI vagyok. Szomorú felismerés ez is, de legalább - amikor emiatt folynak a könnyeim - érzem, hogy ÉLEK. Bár minden eszközzel próbálom a világot kizárni magamból, sajnos mégis dobog a szívem s lélegzem. Ha pedig így van, legalább más profitáljon belőle. Szeretek ugyanis adni. Talán ezt is rosszul csinálom. Túl sokszor és túl sokat akarok. Adni. Adni. Adni.

Rossz ember vagyok. Velejéig romlott. Megérdemlem a Sorsomat is. Igaza volt annak a férfinak, aki azt mondta, egy szemétkupac vagyok, amin bármeddig is kapirgál az ember, nem talál semmi használhatót. Ki is tettem már a táblát, hogy "Ezt a kupacot nem érdemes piszkálni, mert csak még mocskosabb leszel!". Szenny, bűn... velük kelek és ők fekszenek mellettem éjjel is.

Én, a robot. Resetelni kellene. De azt nagyon... hátha másképp indulnék újra. Mert aki most vagyok, annak nincs helye, nincs értéke, nincs jelene és jövője sem. Nem kell. Sem nekem, sem senki másnak.