Ebből az egy szóból állt csak a nagy üzenet.

Az első gondolatom az volt: "Hát Öregem, nem vitted túlzásba."

De van, amikor nem kell túlragozni a dolgokat. Neked magyarázzam ezt? Sosem voltál egy szófosó típus, most sem írtad körbe, nem finomkodtál, egyszerűen csak közöltél velem egy tényt. Egy érzést, amivel azt kezdek, amit tudok, akarok, merek.

De mi van, ha nem akarok erről tudni? Mi van akkor, ha nem kívánok ezzel kezdeni semmit? Tudom a választ... akkor csendben hiányzom neked tovább.

2,5 éve még tömény voltam, túl sok, macerás. Fejemre olvastad, hogy rosszul állok a világhoz. Túl nyitott vagyok, odaadó, hagyom, hogy kihasználjanak. Felróttad, hogy mennyien lebzselnek körülöttem. Minősítetted a barátaimat s azt mondtad, dobjam ki mindet, mert nem tesznek jót, nem értenek engem. Befolyásolhatónak is neveztél, amit az egyik fő "hibának" tartottál bennem. Szeretni sem tudtál emiatt.

Nem tudtad elviselni, hogy ha jönni akarsz, jöhetsz, ha pedig azt akarod, akkor én megyek. Bántott, hogy ételt tettem eléd, bántott, hogy kivasaltam a gönceid. Idegesített, hogy elmosogattam, és az is, hogy áthúztam az ágyneműt. Nem tetszett, aki valójában vagyok. Neked "Ő" tetszett, akit a neten ismertél meg. A nagyszájú, odamondogatós, vicces, érzéki figura. Vele akartál találkozni, őt akartad ölelni, őt tudtad volna szeretni. Pedig nem voltam más vagy rosszabb, mint akivel éjszakákon át leveleztél.

Akkor még tetszett, hogy tudok főzni, vonzott, hogy nem karrierre, hanem családra vágyom. Én voltam a te "nagy fogásod", akivel hosszú órákon keresztül, alkalmanként minimum három szálon váltottad az üzeneteket. Aztán elmerültél "szép szemeim" világában és sorra fedezted fel a hibáimat: túl sokat beszélek, túl sokat viccelek, túl sokat gondolkodom, túl gyakran torpanok meg, és még hosszan sorolhatnám. Mi korábban az erényemnek számított, az lett a vesztem is. 

Emlékszem, azt mondtad, hogy képtelen vagy szeretni, mert tudod, hogy megégeted magad velem. Próbálkozni meg a kutyák szoktak ugye, el is küldtél hát csendesen. 

"Te egy sebes sodrású folyó vagy, én pedig nem szeretek raftingolni. A tavakban érzem jól magam, ahol ringatózhatok a lágy hullámokon." - ezzel búcsúztál. Még egy afféle atyai csókot is kaptam a homlokomra, most aztán már mehetek világgá bátran.

Nem szóltam akkor sem, és most sem tudom, mit mondhatnék. Nem változtam... a hullámaim pont ugyanolyan kiszámíthatatlanok. Nem ígérhetem senkinek, hogy épp bőrrel megússza a kalandot. Neked sem. Csak annyit mondhatok, hogy az evező ott volt a kezedben. Az evező, amivel irányítani lehet. Az evező, amit nem szégyen erős kézzel markolni sem.

Fogalmam sincs, most mit kellene reagálnom... egyetlen szóra... Mert TE nekem már nem hiányzol. Megkésett az üzeneted. Mégsem akarlak bántani. Nem tölt el elégtétellel, hogy gondolsz rám. Annak örülnék, ha boldog lennél. Mellettem azonban nem lehetsz az.

A szó, melyet elküldtél, csak egy halk suttogás a sötétben... amit nem hallok meg, ha nem akarom. Márpedig én nem akarom. Sajnálom!