Egyszer beszélgettem vele. Ja, jó régen... lehet már lassan 6-7 hónapja is. Mert akkor még a Szeretőm volt. Sosem felejtem el, ahogy egy padon ülve elmesélte az ő "Olga" történetét. Azóta valamiért az ilyen és hasonló szituációkba kerülőket "Olgák"-nak hívom.
Az ő meséje prózai volt. Szerelmes lett egy lányba, akit Olgának hívtak. Minden, de tényleg minden klappolt közöttük. Érdeklődési kör, külső tetszetősség, s még a kémia is megvolt. De Olga, a nő, mégsem szeretett bele a pasasba. Hiába akart, vagy éppen nem, maga a "szerelem" érzése mint olyan - egyszerűen nem jött. A pasas elmondta, hogy nagyon fájt neki, nem is értette, hogy lehetséges az ilyesmi... viszont azt igen (mármint azt megértette), hogy ha nem jön az érzés, akkor nincs miért erőlködni. Túltette hát magát az egészen, s az élete folyt tovább... hogy hogyan, az már más kérdés... s a témát tekintve nem is releváns. Elég annyi, hogy most boldog. Pedig nem Olgával él együtt... sőt, az ő Olgája már történelem tulajdonképpen.
Amikor anno úgy döntöttem végül, hogy nem leszek többé sem az ő szeretője, sem senki másé, érdekes módon ez ő életében indított el lavinát. Ahogy én kikerültem a képből, az éppen aktuális, ezer sebből vérző kapcsolata rúgott még vagy kettőt-hármat erőtlenül, aztán végleg kinyúlt. Dugtak egyet, csók és érzelmek nélkül, majd a nő ment, a pasas meg belevetette magát a társkeresésbe. Kereste az Ő "nem Olgáját"! Hanem az igazit! Nekem nem adott esélyt, hiszen nem szeretett szerelemmel. Velem volt egy éven keresztül, nem ő szakított, vagyis részéről a dolog - ki tudja meddig - még működőképes is lett volna. Annak ellenére is, hogy szerelmet nem érzett irántam. Minden mást igen. A kémia olyan erős volt közöttünk, hogy szült egy blogot (igen, ezt ám!).
Ő is tudta, meg is írta, hogy biztos benne, simán le lehet húzni mellettem 30-40 évet viszonylag normálisan, boldogan, mert szerethető vagyok, bla...bla...bla... csak hát nem szerelmes belém. S nem sokkal később, mikor mással elég volt neki mindössze egyetlen randevú ahhoz, hogy leírja: ezt a nőt szereti és most aztán ásó, kapa, nagyharang (de tényleg), majd 3 héttel később össze is költöztek, hirtelen beugrott a név: OLGA! Azt írta meg nekem, amit ő hallott anno az "Ő Olgájától".
Hibáztatható érte? Nyilván nem... hiszen senki sem tehet arról, hogyan érez a másik iránt. Ezt nem lehet kierőszakolni. A szerelmet nem lehet eldönteni. Vagy jön, vagy nem. Elhiszem, hogy nála ez villámcsapásszerűen történt, annak ellenére is, hogy én sajnos nem ilyen típus vagyok. Nem tud magával ragadni egy találkozás után senki. Soha nem történt még velem ilyen. Ez talán tudat alatti óvatosság, esetleg görcsösség és megfelelési kényszer is egyben... nem tudom. Mindenesetre én nem vagyok az az "első látásra szerelembe eső" típus. Ettől még persze elfogadom, hogy mások meg igen. Ahogy a szeretőm is. Legyen boldog! Tényleg! Mert rosszat ellenem nem tett, akarattal meg nem bántott, nem is alázott meg soha, vagyis röviden: nem tudok igazán rosszat elmondani róla. Miért akarnám hát, hogy boldogtalan legyen? Sokáig éljen, szeretetben és úgy, ahogy ő szeretné!
A lényeg a történetben úgyis az, hogy tudatosult bennem: az én OLGÁM, a Szeretőm. Bármennyire is szeretne ugyanis az ember szeretni, ha nem jön az érzés, akkor hiába veri a seggét a földhöz. Mindeközben pedig észrevettem magamon, hogy én sem vergődöm igazán. Sem a fenekem, sem a fejem, sem semmilyen testrészemet nem veregetem sehová.. mármint a Szeretőmért nem. Más okokból kifolyólag csalódott voltam, de legalább olyan keserű volt a felismerés, hogy nem voltam szerelmes, mint előtte a viszonzatlan szerelem tudata.
Persze nem állítom, hogy nem szoktam gondolni rá vagy, hogy nem ugrik be néha erről-arról. Az augusztus hónap különösen necces vele kapcsolatban, de hogy miért, azt bizony csak én tudom (még ő maga sem).
Ma is eszembe jutott, mi több, beszéltem is róla valakinek. Cakli-pakli kitálaltam hogy volt, mint volt (érdekes, hogy képes voltam olyan dolgokat is kimondani végre, amikről még maga a Szeretőm sem tudott soha, és nem is fog. Mert nincs jelentősége az ő életére nézve. Ennyi). Aztán persze felkavaródtak bennem a dolgok, ezért született ez a firka. Mert beugrott ez az Olgás dolog.
Szomorú mosollyal az arcomon kezdtem elmélkedni azon, hogy vajon hány olyan férfi volt az életemben, akivel minden klappolt, csak épp megszeretni nem tudott engem. Szerelemmel. Persze azon is morfondíroztam, hogy hányszor voltam (lehettem) én magam "Olga"? S egyáltalán, miért van ez az egész kib@szott "Olga effektus"? (ez persze nem valami tudományosan elfogadott tézis ám!!!). Mint a "kabala pasi" és persze a "kabala nő" is....
(De aztán észrevétlenül, talán a mai beszélgetés miatt, vagy ki tudja... magán az augusztuson kezdtem töprengeni. Szép hónap, nekem mégis csak gyászt és fájdalmat juttat az eszembe. Egy adott nap az édesanyám elvesztésének sosem enyhülő, soha nem múló iszonyatát hozza felszínre, míg a hónap második fele pedig konkrétan hiányérzetet okoz... mert tudom, hogy ha a csodák nem 3, vagy esetemben 6 napig tartanának, akkor ez az időszak nekem most minden óra izgalommal vegyes félelemmel és boldogsággal telne).
