Haláláig magára marad

hegedő történetével,

akit egyszer megütöttek.

ANYÁMNAK – HIÁBA

Keveset szólok.

Hozzád még annyit sem.

(Szeretném, ha többnek

kerekedne ez a vers.)

Hiába. Nincs mit mondanom.

DEPRESSZIÓ

Undor, ha hószín lepedőn majdnem

okker a flegma és szeme inkább

kifordul a felnyílás határán,

ha téboly a tekintet az alvó

arcon is és közönyt építget az

iszony-kór s a mozdulatlan idő.

LÉPTEID LÁGY SZELLŐJÉN…

Lépteid lágy szellőjén

huncut szirom tovaszáll.

A kő döcögve zenél,

lejtő hátán trombitál.

Mint meredt madárfióka

a tornácon áthajolsz, s

kottázatlan életemből

néhány strófát eldalolsz.

IMPROVIZÁCIÓ

Magam vagyok. Markomban – mint

megszeppent kisgyerek –

szorítom a csöndet. A tó

csillámló oltárán

leborul a nádas. Kezem

a zsebembe szalad:

a semmit kutatja. Néhány

csüggedt horgász bóklász

a parton. Nehezet sóhajt

a nap; a kérkedő

éj után mogorván ásít

s erőlködik a virradat.

HANGULAT

Csipás az öreg hold,

ólom az alkonyat,

ájtatos bogarak

zörgetik ajtómat.

Hasztalan kopogtak

elébb az ablakon,

szemeim esténként

könnyekbe fordítom.

PARADOX

A táj most üres és vígasztalan.

Az ódon fák leülnek a földre,

fájdalmában felszisszen a nádas

s rátelepszik a gyanútlan ködre.

Üldögélek mélán és hallgatag,

szűk zsebemben zörgetem a semmit,

kényes tükör alatt ébred a víz,

megrázza magát s új dalra zendít.

Vajon a tél még meddig szónokol?

Kérdésemre egy néma válaszol.

ÉRDI ESTE

Levélkékhez simul az árny,

a tücsök muzsikás cigány,

szégyenlős hegedű szaván

hintázik a kerti magány.

Szitán át hull a holdsugár,

ablakra száll az éjbogár,

kintről egy lepkét megcsodál,

ki a túloldalt reá vár.

Az udvar fénykárpiton áll,

az est tétován rátalál,

elmerengő fák csontvázán

riad a madár és hálni száll.