Álltunk toporogva, félszegen az előszobának nevezett izében.... s mélyen belül úgy tekintettem rá, mint egy húsra. Nem volt ember és nem volt férfi. Csak egy eszköz volt a szememben. Valaki, aki tudja, mit akarok és megadja. Annyit, ami belefér a lopott órákba. Többet nem. De kevesebbet sem.

A köntös alá nem is vettem semmit, s órákkal az érkezése előtt elkezdtem Ráhangolni magam. Igen. Ez is szükséges ugyanis. Mert alapvetően nem kell... nem szeretem, nem bírom elviselni a méltatlan helyzeteket. S nem tudok lángolni, nem tudok szenvedélyt érezni olyan ember iránt, akivel nincs kontaktus. Gyakorlatilag semmi. Féligazság csupán, hogy egy nő érzelmek nélkül nem tud jót szexelni. Mert hát csak a szerelem érzelem? A vágy, a szimpátia talán nem az? Dehogynem... pont annyira, mint a gyűlölet, a fájdalom, az öröm... tehát akkor kell örülni Vincent, amikor van minek/kinek!

Bátortalan volt a csók az előszobában, puhatolózó... mintha csak azt mérné fel az ember, készen áll-e a másik is az aktusra... mert egy velősen megfogalmazott, továbblépős e-mail után azért ez mégsem annyira egyszerű. (Egyébként az. Egyszerű. Kapcsold ki az agyadat és élvezd, amit kapsz. Utána - az újabb ellopott órákig - még bőven lesz idő, hogy ostorozd magad, bizony!!!).

Ha sikerül az agyat kikapcsolni, akkor egy igazán jó szex is kisülhet az ilyen dolgokból. Mert már nem akarsz a másiknak mindenáron megfelelni. Mert nincs minek és nincs kinek... ha ennyire kellek, hát rendben, de akkor a másik félnek sem kell tekintettel lennie semmire. Vedd el, amit akarsz... élvezd ki, s utána mosd le a micsodádat a mosdókagylóban. Csókolom!

Az aktust magát talán megírom egyszer. Majd ha már tisztán is tudok rá emlékezni. Ha már nem izgat annyira a puszta gondolata is... talán akkor... egyszer...