Persze csak a fejemben. No lássuk!!!!

Rafinált egy nőszemély vagyok, úgyhogy felkaptam egy dossziét s három lépcsőházban futkároztam vele, mint akinek roppant fontos elintéznivalója van. Ez persze nem igaz, egyszerűen csak muszáj volt valamit kezdeni magammal. 

Eleinte az őrület kerülgetett, mert járni is alig bírtam, konkrétan fájt a hasam a vérbőségtől és nem is nagyon láttam, mivel mint egyfajta mozi, gyakorlatilag ugráltak előttem a képek:

- Dugunk a lépcsőfeljárón, dugunk a teraszon, dugunk a faasztalon, dugunk az ágyban, a kútnál, az erdőben.... hosszan sorolhatnám, a lényeg akkor is az marad, hogy dugtunk MINDENHOL!

Kezdtem feladni a reményt és lassítottam is a tempón, aztán elkezdtem játszani az agyammal. Először egyszerűen kiradíroztam a Sváb fejét, de ez vajmi kevés sikert hozott, mert a kurva szeplős hátát akkor is láttam és tudtam, hogy Ő AZ.

Ezek után próbáltam mást a helyébe képzelni, s bár szétesett a kép - tekintve, hogy mással nem igazán dugtam még ilyen felszabadultan - még mindig gyötört a vágy. Egy-egy pillanatra ki tudtam szakadni ebből a baszás örvényből, de ez édeskevés!

A tüdőm majd kiköptem már, mikor pattant a szikra és (... hát ezt most leírom, aztán az illető szerintem dob egy hátast!) megjelent a képben Lali, a focista! Ez ám az édeshármas, mi?

No, de kérem szépen, Lalival, a focistával kurvára nem olyan a nexus, úgyhogy ő nem álló fasszal jelent meg a fejemben, hanem teljes harci páncélban, még sisak is volt a fején. Csak azért tudom, hogy ő volt az, mármint a Lali, mert a rostélyt nem csapta az arcára. Egyszerűen belovagolt a baszás kellős közepére egy csataménen és a következőt kiáltotta:

- LÓFASZ LESZ ITT, NEM KÚRÁS! - s a kardját jól közénk csapta.

Ettől a fenti fantáziától úgy elkapott a röhögés, hogy elejtettem a dossziét, amit hurcibáltam. Szanaszét röpültek a papírok, én pedig képtelen voltam a nevetést abbahagyni. Biztos más is volt már így, hogy szeretné, ha vége lenne, de puff, megint eszébe jut és rázza a vihogás. Miközben szedtem össze a földről a cuccost, jó párszor rám tört a nevető roham. Kolléganőm meg is kérdezte, min kacagok oly jóízűen, de nem tudtam elmondani, annyira fuldokoltam.

Most egész szépen lenyugodtam, s azt hiszem estig mindenképp kitartok Lali, a focista és a képzelt felkiáltása mellett! Elég csak rágondolnom, és máris hangosan röhögök... ettől persze még ugyanúgy be vagyok pörögve, de tudom, hogy mit jelent a csupa nagybetűvel írt kiáltványa. Mert Lali, a focista sosem mondott ilyet nekem, azt viszont igen, hogy NEM NÉZÜNK HÁTRA!!!!

S nem, én sem nézek hátra! Nincs miért!

Egy kicsit egyébként büszke is vagyok magamra, mert iszonyatosan erős volt a késztetés, hogy felhívjam a Svábot. A lépcsőzés elején szorítottam a mobilomat és az járt a fejemben, hogy elbújok, megcsörgetem, aztán tőlem pofázhat a facsavarokról meg a vasrudakról, én közben vígan maszturbálok egyet. Régen volt ilyen. Mármint olyan, hogy felhívtuk egymást egy kis verbális segítségért.

Aztán azt gondoltam, hogy ha nem is hívom fel, akkor is elbújhatok és elképzelhetem, hogy történetesen ő is maszturbál éppen. Konkrétan elképzeltem, hogy megeszi az almát, a csutkát, a magokat, aztán szépen kiveri. Rám. Nekem.

Amire büszke vagyok, az egyszerűen csak annyi, hogy nem hívtam fel és nem is maszturbáltam. Ja... és hozzáteszem, hogy szexelni sem fogok. Természetesen.

Röhögök még egy kicsit magamban, aztán elkezdem a második műszakot, és bízom benne, hogy Páncélos Lali, a focista lovag rám ordít, ha érzem a késztetést bármi rosszra, bármire, amihez hátra kellene fordulni...