Olvastam egy blogbejegyzés, melyben a szerző arról értekezett, vajon milyen jogaik vannak a szeretőknek, illetve mit engedhet meg az, aki a szeretőt tartja. Rengeteg szempont megvilágításba került, persze az abszolút "igazság" nem született meg. Nem születhetett, hiszen erre nincsenek "törvények", nincs tuti recept.
Ha visszagondolok, pár évvel ezelőtt milyen nagy kanállal ettem az életet, néha bizony elpirulok. Mert volt idő, nem is oly rég, amikor bizony egyszerre 2-3 szeretőt is tartottam. S csak hogy fűszer is legyen az egész kever-kavarban, mindeközben én is szerető voltam. Talán 3 szingli pasasom volt, s mellettük egy negyedik, aki viszont barátNŐS volt... s ugye nem árulok el nagy titkot, amikor leírom, hogy mindent elsöprő vágyat a NŐS pasas iránt éreztem...
Tudtak-e egymásról? Hol igen, hol nem. Habitustól függően adagoltam be nekik a többieket. A cél ugyanis nem a megalázásuk volt, hanem az a bizonyos tiszta víz a pohárban. Szép is lett volna a mese, hiszen ki nem álmodott már kötöttségektől mentes kapcsolatról/kapcsolatokról? Ma nála, holnap a másiknál, pár nappal később pedig a harmadiknál kaptam meg azt, amire épp vágytam.
A bajok a birtoklással kezdődtek. Látszólag ugyanis hidegen hagyták őket a "többiek", de lassan azért mindegyik egyedülálló eljutott odáig, hogy milyen jó lenne, ha csak Ő lenne. Nem csak azért, mert bántotta, hogy más is belém veri. Szempont volt többek között, hogy milyen jól elvagyunk, legyen elég nekem az az egy, s éljünk boldogan.
A gond ott kezdődött, hogy nekem csak úgy, abban a felállásban volt jó, külön-külön valamiért egyik sem kellett. Csak egy bizonyos részükre volt szükségem, s csak akkor, amikor én akartam. Nem engedtem hát a 21-ből, így a konfliktusok is megszaporodtak. Az együttlétek zömét a szex helyett a magyarázkodások és viták töltötték ki... végül pedig a vádaskodások: ilyen vagyok, meg olyan...
A legkevesebb gondom a NŐS pasassal volt egyébként. Ő ha rámért, megírta mettől-meddig, s ha nekem is alkalmas volt, akkor jött és dugtunk. Lopott órák voltak ezek csupán, de a legédesebb, legveszedelmesebbek is...
Nem is vettem észre először, hogy változik a lapjárás. A szingli pasikat sorra rostáltam ki, ebben egyébként a Nős pasas véleményét is figyelembe vettem, s már csak ő maradt. A szerepet, amit a többiekre kényszerítettem, végül én kaptam meg. Belőlem lett a "váró", "tűkön ülő", kérdéseket feltevő. A birtokló. Mert így már nekem sem volt elég a szex, többet akartam. Szőröstül-bőröstül kellett a férfi. Bármit megtettem volna, csak szeressen, de persze erre esélyem sem volt. Utólag visszagondolva, nem is értem, miért hittem akár egy percig is, hogy a szexuális vágyon kívül más is táplál irántam?
Megtévesztettem saját magam. Ezt történt, bizony. Mert Ő aztán nem ámított soha, egyetlen percig sem. Nem esett ki a szerepéből, tudta, miért jön, azt elvette és ment is tovább. Kedves volt, figyelmes, leveleztünk is, segített a gondjaimat megoldani, de mindezt a tisztes távolságból. Szigorúan! Az én hülye fejem mégis bekettyózott és többet akart. Még többet! MINDENT! Vertem a seggem ezerrel a földhöz, nem értettem, hogyan lehetséges, hogy nem érzi, nem viszonozza az érzéseimet... marcangoltam magam olyan faszságokkal, hogy hohó... csak kihasznál, micsoda egy szemét!
De nem ezt tettem én is? Dehogynem! Tulajdonképpen még vele is. Miért hajtott mégis a vágy, hogy kurvából jó feleséggé váljak? Egyszerűen maga a férfi. Életemben először elkezdtem érezni, hogy anyává akarok válni. Le akarok horgonyozni s a sok hülyeség helyett felnőtt életet akarok végre. Ő váltotta ezt ki belőlem. Ő és nem más, nem a második, nem az első, nem a harmadik. Egyedül Ő. Tőle akartam gyereket. Azt akartam, hogy 50%-ban az ő génjeit hordozza az utódom. Ha ránéztem, egyszerűen üvöltött bennem ez az érzés. S nem panaszkodhatom, mert készségesen belement, hogy segít ebben nekem. Elvállalta, hogy felcsinál, de csak úgy, ha semmiféle kötelezettséget nem kell vállalnia. Ez adott egy új lendületet a "kapcsolatunknak", de mégsem fogant meg az én csodám. Belevesztünk a peteérés van, orvoshoz kell menni, nem elég az egy dugás őrületbe. Nem egymás szeretői voltunk már, hanem gyerekcsinálós projektben részt vevő kollégák. Ez pedig odabaszott a varázshangulatnak rendesen.
Az egyik utolsó együttlétünk során abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón, már meg is penderített, s a bejárati ajtónak döntve, mögém térdelve azonnal nyalni kezdett. Meghökkenve kapaszkodtam az ajtórácsba, s igyekeztem az egész dolgot úgy felfogni, hogy végre újból érdekek nélkül kefélünk egy jót. A sors iróniája, hogy mire a szobába értünk, s az akció valóban elkezdődött volna... hát... ammm... elkaptam neki, s ettől el is ment. Mint két tini, hülyén néztünk egymásra, s kínunkban pizzát rendeltünk. Mert az ellopott órákból volt még vagy 3, de fáradtak voltunk...
Végül én küldtem el, mindenféle drámázás nélkül. Kedvesen mosolygott végig, én pedig azt éreztem, most lököm el magamtól azt az egyetlen embert, aki talán jó útra tudott volna téríteni. De persze én is vigyorogtam, s látszólag úgy váltunk el, mint két jó barát. Persze, azóta sem beszültünk egymással. Mit mondhattunk volna? Pedig itt van még bennem. Majdnem mindig. S már hosszú-hosszú idő telt el a történtek óta. Túl vagyunk egymáson rég.
Pedig számomra végül több lett, mint szerető. Ahogy én is több voltam azoknak, akiket leépítettem. Csupa-csupa szerethető szeretők voltunk... amiből nem maradt más, csak pár foszladozó emlék...
