Eljött ez a nap is. Gondoltam egyet és besétáltam, hogy "lesétáljak". Merthogy amennyire nehéz belépni katonáékhoz, pont annyira körülményes a kilépés is.

Kezdtem azzal, hogy fogalmam sincs, a papírokon feltüntetett épületek merre vannak. Egy szimpatikus biztonsági őrhöz sétáltam és kértem: segítsen. Nem tudom miért, talán ennyire udvariasak arrafelé, de nem kezdett el magyarázkodni, inkább elkísért. Én meg hagytam, mert magamtól úgysem találtam volna oda, ahova mennem kellett. Kint az udvaron aztán hozzánk csapódott egy valószerűtlenül kék szemű, igazán csácsi katonabácsi, s onnan ő kísért tovább. Elbeszélgettünk, aztán átadott egy másik biztonsági őrnek, s szépen mendegéltem aztán, aláírásokat gyűjtögetni.

A végén már csak a Parancsnokságon kellett kóricálnom, ott is egy olyan katonához kellett bemenni, akihez nem igazán lehetett bekopogni. Az ajtó ugyanis szépen párnázott volt. Ott állt két pasas, szép élére vasalt foszöld nadrágban meg ingben, megkérdeztem hát őket, hogy mi a szokás itten, rúgjam tán csak be egyszerűen az ajtót? Mondták, hogy a kilincs alatti részen kopogjak, aztán menjek nyugodtan be. Itt egyébként átéltem az 5 másodperces nagy szerelmet, mert az egyik katona bizony, akinek úgy kb. a mellkasa aljáig értem, annyira szépen nézett ki az egyenruhában, hogy húha....

Fogtam magam, s a kopogás után bátran benyitottam. A kanapén egy ősz hajú civil férfi ült, akinek elkezdtem mondani, miért jöttem, ő meg mutatott befelé, hogy nem ő az illetékes. Kénytelen voltam belépni a szobába. Jó nagy íróasztal mögött ücsörgött az aláíró katonabácsi. Elnézést kértem, s mondtam, hogy a kollégái azt tanácsolták, nyissak be.
- Milyen kollégák? - kérdezte ő.
- Akik itt beszélgetnek az ajtaja előtt. - válaszoltam én.
- Azt mondták, hogy nyisson csak úgy be? - kérdezte ő, de szerencsére mosolygott közben.
- Azt bizony. - válaszoltam s én is megeresztettem egy mosolyt felé.
- Kik voltak azok? - jött a következő kérdés.
- Nem tudom, de ugyanolyan zöld ruciban vannak, mint Ön, több-kevesebb csillaggal a vállukon.
Erre a hapsi teli torokból elkezdett nevetni.
- Több-kevesebb csillag?
- Úgy bizony. Nem értek a rendfokozatokhoz.

Kiröhögte magát, feltett néhány kérdést, elámult a válaszokon, aztán kellemes sétálgatást kíván, én pedig mehettem tovább.

Nagyjából le is számoltam, most már csak valami izébigyó parancsnoknak kell áldását adnia a menlevelemre, de ezt nem vártam meg, kértem, hogy majd értesítsenek, ha sikerült aláíratni.

Egyenruha: Amilyen jól áll a katonabácsiknak ez a zöld cuccos, annyira borzalmas a nőkön. A ronda zöld póló még hagyján, de a mell alá felhúzott terepszínű nadrág azzal a baszom csattos övvel valami rettenet. Az egészet meg megkoronázza jól a surranó. Csodás! Nincs nő, akinek ez jól állna! Komolyan! Nem egy katonahölggyel találkoztam ugyanis, s nagyon szépek voltak, de az alakjuk nem is látszott, az összes úgy nézett ki, mintha beletojt volna a nadrágba...

Nem kevés időmbe került egyébként, mire megtaláltam a kijáratot. Az Isten sem tudja, hogy miféle szempontok alapján alakították ki ott az elrendezést, de az biztos, hogy komoly térképolvasási ismeret szükséges, ha valaki élve ki akar kerülni a labirintusból (meg mondjuk nem árt a három napi hideg élelem és a folyadék). Nekem rohadtul nem megy az egész, úgyhogy a végén a kedves biztonsági őrnek mondtam is, hogy nem elég, ha elmondja: merre, rendesen állítson is az irányba, mert csak úgy tudok majd tájékozódni.

Kicsit fáj a szívem, mert nem volt rossz hely, de most ezt dobta az élet... sosem lehet tudni... talán egyszer megint ott kötök ki.