Pedig szeretek ünnepelni. Mindennél jobban. Mert kevés az alkalom. De talán pont ezért akarok emlékezni a szép, a jó dolgokra. Mások meg nem. Mert ők csak előre néznek. A múlt semmilyen formában sem befolyásolja az életüket. Csak egy újabb év telt el. Ez az élet rendje.

Csakhogy... az elmúlt egy év nem "sima" év volt. Nekem nem. Mert én sok mindent tanultam és kaptam az elmúlt egy évben. Igen. Olyan élményeknek voltam részese, amelyeket nem mindenki élhet át. Megtanultam harcolni és némán tűrni is, bizony. Meg persze várni. Nagyon sokat várni. Mert a türelem állítólag rózsát terem.

A rózsa elhervadt, a tüskék sem szúrnak már olyan erővel, mint régen. Minden megfakult, erejét vesztetté vált. Nincs már miért, s nincs már kire várni többé! S nincs miért ünnepelni sem... és ez szomorú. :(

A nap még csak most kezdődik, én mégis búsulok. Ahogy mostanában mindig. Mert ez a nap nekem fontos. De csak nekem, így tulajdonképpen olyan, mintha nem is lenne. Ugyanúgy fog eltelni. Tudom. Szomorúan, némán. S így válik ugyanolyan nappá, mint a többi. Sajnos!

Bennem mégis, akkor is bujkál egy késztetés. Hogy köszönetet mondjak. Azért, aminek részese lehettem. Minden közös percért, minden lopott óráért, minden feltöltő mosolyért. KÖSZÖNÖM!

Le kell ezt írnom akkor is, ha  maga a szó ("köszönöm") elcsépelt. Nem tudom miért, nem tudom kinek teszem... de muszáj!!! Mert ezek a dolgok nem változtak. Nem veheti el tőlem senki, amit kaptam. Túl a csalódottságon, a haragon, és minden negatív érzelmen... nem marad más, csak egy halvány, fájdalmas mosoly, s az unott szó: KÖSZÖNÖM!

A racionalitást viszont lehet ünnepelni, ha mást nem is...