Reggel üresen, fáradtan, nyúzottan ébredtem. A kávém kevergetése közben figyeltem magam, de nem tudom megfejteni egyenlőre, hogy mi is az, amit érzek. A várt katarzis, megkönnyebbülés és hasonló érzelmeknek egyenlőre nyoma sincs (ahogy a magára büszke FelettesÉn is csak kussol nagyokat, ID pedig pityereg). Kicsit olyan elcsépelt érzés, amiről a nagy bölcsek nyilatkoznak: Valaminek a hiányát akkor érzi csak a buta ember, ha már nincs jelen az életében...

Tudom, hogy nem hoztam rossz döntést. Tudom, hogy ez volt az egyetlen döntés, amit meghozhattam. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a számtalan ösvény közül, amelyikre most ráléphetnék, egyik sem az én utam. Meg kell találnom magam újra. Elsuhant egy év, s most ugyanolyan magányosan - ha nem magányosabban - állok egy óriási kereszteződés előtt. Melyik útra lépjek? Melyik az, amelyiknek a végén azt találom, amire ÉN legbelül, nagyon mélyen vágyom? Hogyan döntsem el, hogy merre induljak? Talán csak megint sietek. Lehet, hogy most le kellene ülnöm, s egész egyszerűen nem választani. "Tábort verünk, megpihenünk".

Képtelen vagyok belevetni magam az életbe. Mert ez az élet nyomokban sem tartalmaz már semmit, amit szeretek. Nincs motiváció, az inga leállt.

Elkeserítő ugyanis a tudat, hogy mindössze EGYETLEN dolgot szerettem volna már csak elérni, s hiába volt meg bennem az akarat, elbuktam. Ha visszanézek, akkor az elmúlt egy év szánalmasnak tűnik. Annyi lehetőség volt benne, elszalasztott alkalmak. De én nem akartam erőszakoskodni. Próbáltam alkalmazkodni, igazodni, s vártam. Mindig. Utólag visszagondolva talán nem kellett volna ennyire odaadónak lennem. Talán ráüthettem volna képzeletben arra a bizonyos asztalra, s mondhattam volna, hogy "Most már pedig elmegyünk az orvoshoz, aztán ha készen vagyunk, csinálsz, amit akarsz". De nem tettem. Mert balga vagyok. Mert azt hittem, hogy van még időm. De nem volt.

A kis csöppség, a cuki kis pelenkás valagával együtt elhalványodott, már csak a két kis tömzsi bokáját látom, de újra arc nélkülivé vált. Nem néz vissza rám, és nem is mosolyog. Nem riszálja már magát, nem próbál meg totyorogva felém futni, s nem nyújtja a karjait sem vidáman. Két kis pufi boka... mindössze ennyi maradt belőle. Jelen pillanatban nem tudom megfogalmazni, hogy mi a célom. Merthogy nincs. A fejemben élő kép elhalványult, mintha kiszívta volna a nap. Ezért nem kelek fel, s nem lépek semmilyen ösvényre sem. Nincs értelme... egyik út sem vezet az én célom felé. Sajnos.