Nos, így kezdődött a kis magánháborúm tegnap délután és egész késő estig tartott. Mikor a Szuperegom sikeresen sárba tiporta a töpörödött ID-emet, akkor elkezdtem büszkén sms-t írni, hogy nem kell nekem Szerető, ennél többet érek...bla..bla...bla... aztán jött a visszavágó, s akkor meg bőszen elkezdtem törölni a már beírt szöveget. Mi tagadás, jobb mulatságot is el tudok képzelni szombat estére! A SzuperÉnem eljutott már odáig, hogy megírta az elbocsátó szép üzenetet is. Bizony. Ott pihen a "piszkozatok" között. Mert bármilyen régóta töröm le a szárnyát KicsiÉn-nek, erős, mint a bors. Nem engedte elküldeni az e-mailt. Én meg az egyszerű egommal pillázva, ide-oda kapkodva a fejemet, elfáradtam. Gondoltam, alszom rá egyet, az sosem árt. Persze az éjszaka sem volt semmi, sokszor felébresztettek ezek ketten. Karattyolt a fejemben mindkettő. Aztán meg az eső is elkezdett szakadni. Minden zavart.

Most reggel mégis úgy döntöttem, megerőszakolom magam (mert szembemenni a Szuperego-val nem egy olyan happy hurrá hangulatú dzsembori. Nem bizony.). Reggel jött az e-mail, hogy akkor sima "pofavizit" lesz csak, max. egy órás. Mert dolog van, meg program, meg intéznivaló, meg...meg...meg... felsorolni sem lehet. De két intéznivaló-program-dolog közé még épp beférek. Egy kis időre. Ha szerencsém van, akár 2-3 órára is. Felöltöm hát a báli ruhámat (ami jellemzően a nagy SEMMI, de ma éppen egy szép fehér, csipkeszegélyes bugyi), mert ÜNNEP-nek kellene éreznem ezt. Sajnos azonban nem megy. Elvileg bő fél óra múlva itt a Szerető(m), rá kellene gondolnom, izgatottnak kellene lennem. Ehelyett - bár Rá gondolok - a Szuperego-m üvölt bennem. A legválogatottabb szidalmakat szórja rám. Úgy bizony! Csodás érzés. Nem segít ezen a fantázia, nem segítenek az észérvek, s nem segít a pityergő ID sem azzal, hogy semmi mást nem hajtogat, csak azt, hogy "AKAROM!!!". Mint az ovis kisgyerek, akinek elvették a játékát... elképesztő. Persze ennek az egésznek természetesen én iszom meg a levét. Hiába üti le KicsiÉn a Magasztosat, a Tisztességest, a Becsületest, meglesz ennek még a böjtje. Tudom jól. Amikor elmegy. Eltelik egy kis idő, nekem beugrik, hogy otthon épp a "harmonikus párkapcsolatát" dugja, és elönti a szar az agyamat.

Több furcsaság is van ugyanis ezzel kapcsolatban. A legarcpirítóbb nyilván az, hogy "harmonikus párkapcsolat"-nak hív egy olyan "izé"-t, amihez egy éve hozzátartozom én is. Mert kefél. Elég rendszeresen. Nem csillapodó szenvedéllyel. Marha jó, mi? Megadom a kapcsolatuk dinamikáját, hejj! Most mondja aztán rám valaki, hogy nem vagyok odaadó, empatikus, stb. Mindent a MÁS boldogságáért (ez most épp a Szuperegom). Persze ID-em azonnal sorolja az ellenérveket: Mit foglalkozol azzal, hogy mást is dug? Mit érdekel téged, hogy hogyan él mással? Semmivel ne foglalkozz, csak azzal, hogy elvedd, amit kaphatsz. Igen, akár 2 óra alatt is.

Most légy okos, Domonkos! Mit tegyek? Lefekszem vele úgyis. Aztán napokig fogom szidni és ostorozni magam emiatt. Mert az orgazmus ugyan termel egy csomó endorfint, megnyugtat és felszabadít, de azért havi 1-2 alkalomtól nem megyek a falnak. Nem tart ki, ilyen egyszerű. Nem vagyok egy sexállat, nem kell minden nap 5x farkat éreznem ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Viszont a havi 1-2 aktus sem felel meg. Kevés. De jól nyomja, ezért még nem keresek mást. Csak várok. Mint egy hülye. Miért? Egyszerű a válasz.... bárki bármit mond vagy ír arról, hogy tulajdonképpen mindegy milyen a pasi, mert mindenkivel ugyanolyan jó a szex, nos... HAZUDIK!! Nagyon kevés olyan kulcs van, ami azt a bizonyos lakatot ki tudja nyitni. Erőlködés nélkül persze. Olajozottan, pikk-pakk. Korábban már írtam ezt a nyalással kapcsolatban is: Ha egy NŐ megtalálja azt a nyelvet, amitől jó nagyokat tud élvezni, akkor azt a fejet nem engedi el szívesen. Mert nehéz újat találni. Ez nem úgy megy, hogy "hellósziadugunkdejó"... persze az embernek lehet szerencséje és kifoghat egy pont ugyanolyan jó szeretőt, vagy még jobbat is, akár elsőre. De valljuk be, ennek azért kicsi az esélye (a múltban nekem egyszer-kétszer volt csak szerencsém csupán. A többiekkel "össze kellett szoknom" az igazán jó szexhez). Az első szexek amúgy is javarészt színjátékok. Meg akarunk felelni a másiknak (teljesen más pl. az egyéjszakás kaland!!!). Ki akarjuk szolgálni a vágyait. Nem rohanunk le senkit azzal például, hogy "most aztán nyalják ki bakker!", mert nem illik. Mert dolgoznak a gátlások. Márpedig én lusta vagyok újra végigjárni ezeket a hülye fázisokat. Lusta vagyok azzal próbálkozni, hogy majd valaki mással is eljutok erre a szintre. Mert ez mindenképp egy szint. Nem is alacsony. Magasra lett téve a mérce!!!! Nagyon magasra. Ekkora szintet megugrani túl nagy teljesítménynek tűnik. Egy év energiája van ebben a "bigyóban"... szeretősdiben. Utálom még a kifejezést is.

Tegnap, a csata hevében egyébként összeszámoltam, hogy jelen élethelyzetemben hány ilyen pasast tudhatok magaménak. Ötöt. Nem olyan rossz. Majdnem minden napra jut egy. Tehát van 5 olyan pasas az életemben, aki folyamatosan dugni akar engem, de semmi mást (Persze akkor és ott, amikor és ahol Ők akarják = alkalmas, jó nekik.). Ha az ID-em szempontjából nézem, akkor megnyalom a szám szélét, természetesen. De a Szuperegomnak felfordul a gyomra ettől. Ő már TÁRS-at akar, CSALÁD-ot, GYEREK(ek)-et!!!!!! Utóbbit a legjobban. Miért? Mert a férfiak jönnek-mennek az ember életében. Van, aki kicsit marad, van aki sokáig. De semmi sem tart örökké.  A legmagasztosabb szerelem sem. Valahol láttam is egy nagyon találó képet, hogy aszongya: "Istennő... jellemzően belőlük lesz pár év múlva Isten ments!" - valami ilyesmi volt. Ez persze a pasikra is igaz. Oda-vissza. Mert minek is kellene küzdeni bárkiért, bármiért, amikor le lehet mosni a farkat a mosdókagylóban, aztán haza lehet menni, tovább játszani a "harmonikus párkapcsolatot"? Az "Isten ments" - kategóriájú nők meg megkapják mindazt, ami nem is nekik járna. Amit azért kaphatnak meg, mert a háttérben vagy egy hozzám hasonló, szeretetéhes BAROM, aki lendületben tartja az egészet. Nohát! Még a végén, mire ideér a Szerető, mégiscsak a SzuperEgo fog győzedelmeskedni? Nem tudom...de úgy érzem, ha most megállom szex nélkül, akkor ezt a kategóriát le is zárhatom a jövőben. Mert még egyszer nem leszek SENKI szeretője. Nem bizony. Nincs nekem már annyi "jó" évem. Meg amúgy sem. Miért érjem be azzal, hogy valakitől morzsákat kapok, amikor lehet, hogy más az egész kenyeret megosztaná velem? Talán nem látom most ezeket az embereket. Mert eltakarja az agyonmisztifikált Szerető. Ki kell tennem az életemből. Nincs mese. Tényleg nincs. Ha lenne, akkor itt most valami csodálatos történet kerekedne ki, de nem így van. Tulajdonképpen semmi sem történik. Nem fejlődik senki, nem csinálunk mást, csak kefélünk. Majdnem mindig. Ha nem tudunk egymással kefélni, akkor meg írunk róla. A másiknak. Fantasztikus. Faramuci mese egyébként, mert jelen állás szerint több folytatást is megérhetne. Sok könyvet meg lehetne tölteni a szeretkezéseink leírásával. Másnak nem is jutna benne hely. De ez csak sex, most már én is tudom.

A "Szerető" kategóriában sosem fog olyan bejegyzés íródni, ami arról szól, hogy elmentünk kirándulni, moziba, vacsorázni, sétálni, nyaralni... vagy bármi ehhez hasonló. Ahogy "hétköznapi" bejegyzések sem születnek soha. Mert a hétköznapokat a Szerető mással éli. Moziba persze elmehetek, ahogy kirándulni, sétálni és vacsorázni is. Bárkivel. Mekkora öröm már ez! Micsoda szabadság (Jól el is megyek majd bringázni!!!)! Ezért lehet imádni a szingli-létet. Azt csinálok, amit akarok. Akkor, amikor csak akarom. Azzal, akivel én akarom. De nem Vele. Mert az kizárt. Vele csak szex lehet. Szigorúan mindig nálam. Pár órába zsúfolva mindent, amit csak lehet. Aztán mosdás, öltözés, és visszacsöppenés a normális kerékvágásba. A hajtóerő itt marad egymaga, a feltöltött Szerető pedig hazatér. Hülye egy mese, meg kell hagyni. Egyébként meg késik. Már 10 perce, de én nem bánom. Valahogy rettegek kicsit az egésztől. Mi lesz, ha kitör belőlem a Felettes Én-em és nekiáll hacacárézni? Oda lesz minden... de mi a "MINDEN"?

"Kit siratok? Mit siratok?" - szól a méltán híres könyv címe, aminek a témája természetesen köszönőviszonyban sincs az én rinyám tárgyával... de mégis találó! Mi a fenét fájlalom azt, hogy eltűnik az életemből? Miért motoszkál mélyen az agyamban egy kósza reménysugár, hogy valahogy ez még menthető? Miért? Makacsul hajtogatom, hogy jó ez így nekem, pedig ez nem igaz. A híres varázshangulatnak ugyanis tényleg csúnyán odab*sz a tudat, hogy tőlem egy másik nőhöz tér haza. Hogy egy másik az, aki ezt alkuk, titkolózások és minden parasztvakítás nélkül megkaphatja. Bármikor. Neki nem kell egy-egy találkozásra heteket várnia. Neki semmire sem kell várnia. Tálcán kapja az egészet. Jómagam pedig ehhez képest egy kóbor kutya vagyok, aki az asztal körül néz szomorú szemekkel, hátha kap egy kis morzsát... szánalmas. Ezek itt, kérem szépen, nagyon komoly meccsek. Itt tényleg nem szarral gurigázik az ember. 17 perce késik. Egyébként.

A háttérben youtube-on hallgatok zenét. Hangolódnék, de nem tudok... persze, hogy pont egy olyan szám szól, aminek a címe: Az út végén. Igen, elértük a célt. Innen már nincs tovább. A képzeletbeli gratulációkat még be lehet zsebelni, de nem megy vele sokra az ember. Ez olyan, mint a maszturbálás. Nem teszi ki a jóérzésű polgár az ablakba. Ez az egész titkos és magányos. Nagyon-nagyon magányos. S ezért szomorú is.

Nos, azt hiszem, sikeresen felépítettem a védőfalamat. Úgy tervezem, hogy a mai találkozás egyben búcsúzás is lesz. Ennyi volt ebben a csodás Szeretőben. Nem több sajnos, de nem is kevesebb. Nincs mosoly és nincs már többé odaadás sem. Fájdalom. Az van. És valamennyi csalódottság is.

(Egyébként, ha tehetném, a mosolyát bezárnám egy nagy, átlátszó üvegbe, hogy időnként elé állva kicsit feltöltődhessek én is. Mert a mosolya fog a legjobban hiányozni. Nem a farka, nem a csodás nyelve, nem a kezei. Ezek - mondhatni - mellékesek. Mert sosem ezekkel vett le a lábamról. Hanem a mosolyával. Amiről már írtam korábban is. Arról az energiáról beszélek, ami a mosolyából árad. Ahogy ragyog közben. Ez varázsolt el már az első pillanattól. Mert édes, mint a méz... amit egyébként nem szeretek. Melegséget áraszt, biztonságot, és őszintén szólva simán kikerülhetne az ilyen-olyan oldalakra a szokásos szöveggel: "Nézd 20 másodpercig. Úgysem bírod ki mosolygás nélkül". Mert ettől a mosolytól az ember képes elhinni, hogy nincs lehetetlen, hogy valóban érdemes megállni, ha valami vagy valaki megrezegtet. A mosolya körbe ragyogja őt, mint valami aura... egyszerűen lehetetlen ennek fényében nem visszamosolyogni. Márpedig a mai világban elég kevés emberről vagy bármilyen dologról mondható el, hogy mosolyra fakaszt. Vagyis gyógyít. Nyugtat. Feltölt energiával. Megsokszorozza az életerőt.)

Persze örökkön-örökké nem tart ki a mosoly sem. Per pillanat nem is tudom magam elé képzelni. Nem érzem, mint régen, hogy elég a mosolygós arcára gondolnom, s máris kisebb a problémám. Elmúlt. Vége van. Ennek is.

"Csak illatod maradt itt... birtoklok valamit"

"Bántóan üres, félénk szavak"

Ui: Dél felé érkezett csak, szexről szó sem volt... alig 1,5 órát maradt csupán, de felnőttesen, veszekedés és vita nélkül váltunk el. Kicsit fura leírni, de majdhogynem "baráti" volt az egész. S amikor a legeslegvégén egy akácfa alatt megölelt, arra gondoltam, miközben belefúrtam az orrom a pólójába, hogy tényleg itt marad nekem az illata, s így ÉN IS birtoklok valamit. Nem sok... de a semminél több. Ha már olyan iramban hajtottuk a Sors sz*pórollerét, hogy egy év alatt egyetlen közös képet sem sikerült csinálnunk. Olyat, amelyen mi KETTEN lennénk. Talán mert ahhoz meg kellett volna állni pár másodpercre. Ennyi időnk pedig sosem volt.

Kellene ide egy "VÉGE" felirat, de jó lesz szerintem a pólójának a felirata is:

Hello Country...vigyázz magadra!!! (15:11)

Még akkor is áll ez, ha Freud tanai már elavultak. Nincs erőm és kedvem sem tulajdonképpen, hogy naprakész pszichológiai szempontból örökítsem meg a lelki viharaimat. Elvégre ez csak feszültséglevezetés. Semmi több...