Ma kikukkantottam a jégvirágos ablakomon, hogy mégis mi van odakint és nagyon meglepődtem, mert összefüggő hótakaró borítja a tájat, már amennyire lehetséges ez egy koszos városban. 

Még köntösben vagyok és sírva vágyakozom a hóra. Valahogy össze kell szednem magam és elvonszolódnom a Hamzsára, sétálni egyet a hóban utoljára, mert szeretem a hófehér havat, szeretem, ahogy olvad a kezemben, szeretem nézni... és most még senki sincs talán az utcákon.... 

össz eklk szednem magam, most ki kellene mennem az utcára tényleg, mert nem lesz több hó az életemben. erőt kell kerítenem, ha kell, lemegyek négykézláb, de meg kell fürdenem a hóban, hogy szép maradjon a hullám. 

beburkolózom még egy kabátba meg sálba és sapkába és megpróbálok kimenni, elhagyni a házat, elmenni ide a közelbe, járni egyet. Nagyon nincs erőm,f élek, hogy el fogok esni, de akkro is mennem kell. Ha lejutok a ház elé és megérinthetem a havat, már boldog leszek a mai napra. Nem kell több, csak annyi erő, hogy pár emeleten levonszoljam magam.

úgysem lát senki, hát a pizsamára öltözök fel, eltakarja a kabát majd, hogy amúgy miben vagyok. Megpróbálom! 

Mondjuk ha a hóban orra buknék és a föld illatával az orromban halnék meg, az tetszene. Az szép halál lenne!