"Arra kérlek, hogy nekem ne írj levelet, mert még egy ilyen közönséges és szellemtelen nővel, mint amilyen Te vagy, nem akarok megismerkedni, elég volt egyszer!

G."

Eztet itt fent a tárkeresőn kaptam egy pasastól.

Tessék, a válaszom neki:

Nos, kezdjük azzal, hogy nem ismerlek, nem is akarlak megismerni, s ha te nem írod meg nekem ezt a levelet, akkor azt sem tudom, hogy a világon vagy. Valóban közönségesnek tűnök bizonyos esetekben, de ez vagyok ÉN. Megjátszhatnám magam, de ugyan kinek/minek? Természetesen írhatnék kevésbé szókimondóan, lányregényes stílusban, vagy úgy, hogy nem írom le a konkrét dolgot, csak körbe színezem. Megjegyzem azonban, hogy a szart hiába cukrozza az ember, attól még szar marad. Csak hát lesz a tetején némi porcukor. Ettől függetlenül persze nem ennéd meg te sem... Naugye!

A mottóm a "........" c. filmből vett idézet, és senki kedvéért nem változtatok rajta. Majd ha én úgy akarom, akkor kicserélem, mondjuk "Boldogok a sajtkészítők"-re, vagy a jóslatra, miszerint a heringek öröklik a földet, esetleg bevádolom a madarakat is, hogy potyáznak.

Tudom, választhattam volna mottónak egy-egy Coelho, Popper vagy Müller idézetet is, esetleg 1 milliomodszorra kilőhetném én is az "Élj a mának!" örökzöldet.

De most összeszedem magam a kedvedért, s bár távol áll tőlem ez a stílus, nesze, itt van ugyanez közönséges szavak nélkül, emelkedett pátosszal meghintve! Te barom!

Ó Uram!

Miért teszi ezt velem? Arcomat a szégyen pírja égeti, valahányszor elolvasom hozzám írt sorait. Mindeddig azt sem tudtam, hogy Ön létezik, s ha nem küldi el fenti levelét, sivár kis életem így is múlik el.

Tesztoszteronnal erősen átitatott papírosa egyetlen mondatot tartalmaz csupán, s az is mentes minden finomkodástól. Úgy tűnik, biztos abban, hogy Önnek megadatott az éleslátás képessége, így bátran le meri írni, hogy nem vagyok "Úrinő".

Mióta kézhez kaptam vádiratát, csak sírok, csak sírok, mert szívem oly bánatos…

Uram! Hogyan is képzelhette, hogy levelet merészelek írni Önnek? Önnek, ki oly fess, oly bátor, oly szókimondó, s oly LÁTHATATLAN?!?

Istenem, mily szégyenletes még a gondolata is annak, hogy lovászának a bakon átnyújtom titkos üzenetem. Most mégis erre kényszerülök, bár tudom, ruhám szegélye csatakossá válik majd a sártól.

Arra kell kérnem Önt, hogy ne háborgasson, ne szidalmazzon engem!

Rejtély számomra, hogy az udvar mely hölgye sértette meg büszkeségét és férfiasságát, azonban helyette ÉN nem vezekelhetek!

Épp ezért a továbbiakban, ha hozzám bármily módon közeledni szeretne, és ezt a rengeteg lovagi torna, báli mulatozás, és egyéb elfoglaltságai engedik, megkövetelem, hogy a nekem kijáró tisztelettel bánjon velem, különben nyilvánosan fogom a kicsiny kezeimről levett kesztyűkkel képen törölni.
Ha pedig jóapámmal találkozik elébb, garantálom, hogy ledobják a padlóla, maga önélzetes kis latol.

Szívemben tudom, bármennyire is nem szeretném, megőrzöm emlékét, és könyörögni fogok az Úrhoz (minden vecsernyekor), hogy találja meg a megfelelő Asszonyt, aki mellett végre nyugalomra lel.
Őrizzen meg emlékei között úgy, mint ahogy először látott: közönségesen és szellemtelenül!

Kelt az Úr 2013. évének április havának 29. napján

Utóirat: Ha levelem kézhezvételekor úgy érzi, galambom meg kívánja becsteleníteni Önt a magasból... nos, akkor jól érzi.