Az úgy volt, hogy a papi kitalálta, idén nyáron tegyük már ki a nyugágyat, ne porosodjon tovább. Remek ötlet, lelkesen támogattam is a projektet. Előbányásztuk hát a szerkezetet, s kiállítottuk a fűre. No, rég nem láttam ennél koszosabb műanyagot, az biztos! Elő a kefékkel, súrolószerekkel, aztán hajrá, csináljunk a feketéből fehéret. A szórófejes tömlőből áramló kútvizet elegánsan irányítottam a megfelelő helyekre, amikor azonban már bokáig álltam a sáros lében, gondoltam, csak elzárom a vizet, hisz az érték. Leállítottam hát a szivattyút, s dörzsöltem a nyugágyat lelkesen. Már csak az öblítés volt hátra, ezért újra áram alá helyeztem a szivattyút, ám ezúttal nem történt semmi. Csak a nagy csend, csak az volt. Tarkómat vakargatva hívtam a papit, hogy hát most légy okos, Domokos! Ő újra kipróbálja, amit én, aztán ugyanolyan tanácstalanul áll mellettem. Mi tévők legyünk most? Először is ellenőrizzük, hogy van-e áramforrás. Lemegyek a fáskamrába, mert onnan jön az áram a kúthoz. Fogdosom a dugókat, igazítok rajtuk, búg a szivattyú. Megnyugszom, hogy "Dejó!", ilyen könnyen oldódjon meg minden problémám. Papi kihúzza a kútnál a szivattyút az áramforrásból, visszadugja, s megint néma csönd és hullaszag. Visszamegyek a fásba, megint piszkálom a konnektort, de a világon semmi sem történik. 

Papi kitalálja, hogy vagy a szivattyú romlott el, vagy a villásdugó. Előbbiben én nem hiszek, így az utóbbira szavazok, mármint, hogy a villásdugót kapjuk szét. Megtörténik a művelet, s látom, hogy az egyik vezeték sodort része bizony ki van csúszva a helyéről. Csavarhúzót ide, de gyorsan, orvosoljuk ezt a problémát iziben. Szétszedjük és indul a bénázás ezerrel. Papi akarja mindenáron visszatenni a vezetéket, csak hát nem lát szegénykém. Újra és újra mellé illeszti, én pedig újra és újra átveszem, sodrok, tömök, löködök, csavarozok. A végén megegyezünk, hogy ennél jobban egy villanyszerelő sem tudná összerakni ezt az ósdi szart, úgyhogy jöjjön a puding próbája!

Fáskamra, árambekapcsolás, nagy kuss! Bennem kezd felmenni a pumpa, papi meg kezd kétségbe esni, hogy biztos tönkrement a szivattyú. Bár nekem még mindig az alap áramforrás a gyanús, papi az aszott kis karjaival már tekeri a kereket, a szivattyú pedig lassan emelkedik felfelé. Recseg-ropog minden, attól félek, hogy kerekestül, tornyostul az egész összeroskad és belehullik a mélységbe. Átveszem a tekerést, a szivattyú pedig a felszínre tör. Látszólag a világon semmi baja, ezért én nem is nyúlok hozzá. Papi körüljárja, nézegeti, s ő is arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem itt kell legyen a hiba. Naugye! Ünnepélyesen visszaeresztem a kútba a szerkezetet, s aztán megint szétkapjuk a villásdugót, biztos ami biztos alapon.

A dugó csodásan néz ki, tankönyv szerint van benne a vezeték, tehát most már 100%, hogy a szivattyú jó, a villásdugó jó... no de akkor miért nem üzemel? Mélyebbre eresztjük, hátha nem ér vizet. Semmi. Birizgálom, mint egy idióta, s már ott tartok, hogy akkor hívjuk át a szomszédból a "Dédászos Sanyit", mikor is beindul a szerkezet. Örülünk, de közben az értetlenségünk egyre nő. Most komolyan a Sanyitól szarta össze magát a szivattyú? Elkezdem a nyugágyat lelocsolni, amikor is újra leáll. Érzem, ahogy az izmaim összeugranak úgy nagyjából tarkó magasságban, földhöz vágom a tömlőt, s robogok vissza kúthoz. Megrángatom a dugót, de ezzel semmilyen hatást sem váltok ki. Letrappolok a fásba, azzal a határozott szándékkal, hogy az egész hóbelevancot kitépem a falból, de amint hozzáérek, a szivattyú újra működik! Alig merek megmozdulni, hívom a papit, hogy "Tádám! Itt a hiba!" (végre bizonyíthatom, amit már az elején is mondtam).

Nekiesünk most már a benti villásdugónak, ami barátok közt is vagy 20 éves, s bizony-bizony "öregecske". Blankolunk, átkötünk, csavarunk, illesztünk, dugunk. A szivattyú búg, a víz szépen jön a tömlőből. Legszívesebben köpnék egyet oldalra, annyira pipa vagyok, hogy a 1,5 órát ilyesmire kellett pazarolnom. Ha papi hallgatott volna rám, akkor eleve itt kezdjük a szerelést s már rég a napon heverhetnék. Azonban így már nem vonz a napozás gondolata, le kell vezetnem a mérgem, ezért fogom a spaklit, ami 2013-ban az "új kapa", és nekimegyek a virágágyásoknak. 3-4 óra alatt annyit haladok, mint máskor 2 nap alatt. Hajt a düh, a felétől pedig a hátam mögötti látvány. Mert az már szép, gazmentes, előttem meg még térdig ér a fű. Papi kotnyeleskedik, jön egy kapával, de alig bírja szegénykém felemelni. Azért hagyom, hogy érezze, az ő munkája is hasznos. Addig gazolok, míg a kezeim vízhólyagosak nem lesznek, akkor viszont újra bekapcsolom a szivattyút és a kút mellett mosakszom. Lavórban áztatom a lábaimat, habkővel dörgölöm róla a föld feketeségét. A kezeim inkább zöldek, s nem igazán akarnak tisztulni. Mutatom papinak, mire ő:

-  Most már nem tagadhatod le, hogy pesti paraszt vagy te is.

Nem, nem is akarom letagadni, bár jobban tetszik csak simán a paraszt. A körömkefével megdolgozom a tenyereimet és az ujjaimat, amivel egész jó hatásfokkal halványítom a zöldet. Körmeim alól kipiszkálom a földet, aztán egy gyors zuhany, s a naplementében együtt gyönyörködünk a kert azon részében, amit sikerült megtisztítanunk. Az élet szép...