Még az is lehet, hogy valóban tyúklépésben elkezdtem menni előre az úton, nem tudom... az viszont tény, hogy ma - X év óta először - elsírtam magam az órán. Nem, ez nem is jó... zokogtam, mint egy szaros gyerek, ami szerintem kurva nagy lépés, ráadásul engedtem, hogy megöleljen, ringasson és ettől tudtam csak megnyugodni.
El sem tudtam képzelni, hogy a valódi vigasz ilyen! Nem azt hajtogatta, hogy ne sírjak, nem mondta, hogy minden rendben lesz! Egyszerűen csak odaült mellém, átölelt, szinte ringatott és nagyon halkan néha azt mondta, hogy "Add csak ki magadból!".
Belőlem meg csak jöttek a könnyek, és nem moderáltam magam. Nem fojtottam vissza, nem próbáltam meg "csendesen" sírni! Nem próbáltam semmit... átadtam magam a gyászomnak, a fájdalmamnak, a szégyenemnek és MINDENNEK!
Ami nagyon ritkán történik velem, mármint, hogy mások előtt sírjak, zokogjak, az most valahogy természetesnek tűnt. Kicsit olyan érzés volt, mintha tényleg az ANYÁM ölelt volna. Hosszú órákig el bírtam volna viselni!
Óriási mennyiségű lefojtott szorongás tört ki belőlem, de nem hisztérikusan... inkább azt éreztem, hogy olyan védett közegben vagyok, ahol megengedhetem magamnak, hogy ne toljam le a kínt mélyre!
Hihetetlen, hogy ez leírom, de baromi jó érzés volt így sírni!
Mondhatni, hogy alig beszéltünk. Mondhatni, hogy szinte semmi sem történt. De nem mondom! 38 évig elképzelhetetlennek tartottam az érzéseim felvállalását mások előtt! Ma - ki tudja mitől - kiszakadt belőlem minden fájdalom, ott és akkor... nem volt semmi megnevezve, nem azért sírtam mert ez vagy az van, vagyis dehogynem! A különbség csupán annyi, hogy ezúttal nem próbáltam becsomagolni, racionalizálni, megmagyarázni, kimagyarázni. Egyszerűen csak közöltem, hogy kurvára elviselhetetlenül fáj az egész minden és akkor elkezdődött a sírás.
Mindig is tudtam, hogy a sírás segít... az egész életem úgy éltem le, hogy titokban sírdogáltam. Csak senki meg ne lássa! Csak senki meg ne tudja! Maszkok és álarcok mindig, mindenütt!
Erről meg megint eszembe jut sajnos Domján Edit. Papi után maradt meg az életrajza... kiváló színésznő, aki félve az öregségtől, a magánytól, a fájdalomtól inkább az öngyilkosság útját választotta. Nem akart megöregedni! Nagyon sokat gondolok rá, az életére... hogy ha viselhetetlen az ember saját sorsa, ha képtelen tűrni a démonok harcát a fejében, akkor milyen jó is más ember bőrébe bújni! Az alakítás legyen minél hitelesebb, ezáltal a maszk ráolvad az arcra, s egy szerep erejéig hihető, hogy a saját, a valódi, amitől rettegünk, szégyellünk, és képtelenek vagyunk már tolerálni, az nem is a mienk!
Jómagam is imádom eljátszani, hogy nem az vagyok, aki! Remekül elszórakoztatok bárkit, s közben valóban úgy élem meg, hogy a "vicces nő" vagyok én, pedig az is csak egy szerep! (Nem, Édes Jézus! Nem hasonlítom magam és a szerepeim Domján Edithez! Na!) Ahogy szerep a Drámakirálynő, a Harcos Amazon, a Sexistennő, és ki tudja még hány maszk lapul a szekrényemben. A hordozhatókat ki sem veszem a tatyimból, úgy cserélgetem őket, hogy öröm nézni, csak közben már tényleg nem tudom, hogy ÉN KI VAGYOK VALÓJÁBAN? Én valójában mitől lennék boldog? Ha leteszek minden maszkot, ha lemondok minden szerepről (megfelelési kényszer), akkor vajon kit találok?
Ki az a nő, aki csendesen, szinte csak a háttérben ott van bennem? Ki az a nő, aki tulajdonképpen rögtön 39 éves lesz? Mik a céljai? Mik az álmai? Voltak egyáltalán valaha? Akart valamit ettől az élettől? Megannyi kérdés, amikre nagyon hosszú ideig még nem lesz válasz, hiszen tyúklépésben haladok csupán és rengetegszer visszalépek. A félelem oly bénító... még akkor is, ha tudom, hogy ANNÁL ROSSZABB, amin életem első 16-20 évében mentem keresztül, EGYSZERŰEN NEM LEHET!!! (Békeidőben persze!).
Ám hiába írom le, hiába hallom a füleimmel is, RETTEGEK! A fájdalomtól, a szégyentől! Abban már én sem hiszek, hogy lehetnek rosszabb emlékek még, amiket letoltam. Erőszak felsőfokon és megint csak erőszak! Mi fájhatna még jobban?
Az esetleges konklúzió? Hogy anyám nem volt jó anya, apám meg bár sose nemzett volna utódot? El kell jutnom odáig, hogy nem magam hibáztatom azért, mert nem kellettem az anyámnak. El kell jutnom odáig, hogy megbocsássam, hogy nem szeretett az anyám. El kell jutnom odáig, hogy dühös merjek lenni a szüleimre! El kell jutnom odáig, hogy ne mentsem fel őket! El kell jutnom odáig, hogy ne sajogjon a szívem, amikor érzem, hogy az "Anyu! Anyu!" mögött nekem nincs SEMMI!
Mert itt az ész nem játszik ám! Ha kimondom, hogy anyám nem szeretett, a gyermeki énem oly keserves sírásra fakad, hogy egy diktátor szívét is meglágyítaná! Nagyon-nagyon fájdalmas szembesülni azzal, hogy nem engem vártak, hogy nem rám vágytak, hogy nem engem akartak! Próbálom elfogadni, próbálom csillapítani a dühöm, a csalódottságom, a fájdalmam, de nem megy! Emiatt esem vissza abba, hogy idealizálom anyámat, és nem akarok rosszat mondani róla. Mert nem volt rossz. Csak olyan különösen jó sem.
Apám... mióta a testvéremet megint lealázta, nem beszéltem vele. Mindenki egyöntetű véleménye, hogy nem is kellene talán soha, és igen, én sem szeretnék... csak... de... megbocsájtottam neki! Mindig megbocsájtok! Elhiszem, hogy nem bánt többé! Elhiszem! S ezzel együtt elhiszem, hogy sosem leszek elég jó, sosem leszek elég gyors, ügyes, SOSEM LESZEK FIÚ! Elhiszem, hogy elfogadható, megbocsájtható, ha egy 12 éves gyereket fél kézzel, a nyakánál fogva lógatunk, miközben ordítunk az arcába nyállal fröcsögve, egészen addig, míg szó szerint ki nem szorítjuk belőle a szuszt! Elhiszem, hogy van rá magyarázat, hogy van rá mentség! Elhiszem, mert képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet... át kell menni ezen, de ez borzasztó!
Kimondani, hogy a szüleink megbuktak, nem álltak soha mellettünk, nem bátorítottak, sőt! Megsemmisítő érzés! S ahogy nagyon lassan haladok előre, a "vicces családi anekdoták" úgy válnak mind inkább fojtogató, thrillerhez hasonlító epizódokká! Félek attól, hogy kinyílik a szemem! Félek attól, hogy mit fogok érezni, ha lemegyünk az aljáig! Félek attól, hogy összeroppanok, ha a maga tényleges valójában látom majd azt például, hogy mit okozott a híres mókás sztori, a még híresebb magyarázattal: "Hát nem gondoltam lányom, hogy ilyen hülye vagy!". Mert hát... próbálom menteni magam... ki ne omlana össze, ki ne keresne valami más magyarázatot, ha szembesül azzal, hogy 5 évesen szétégették a kezeit POÉNBÓL??? Ki nem lenne dühös, ha szembesülne azzal, hogy az apja, akiben 5 évesen MÉG BÍZOTT, viccből azt kéri a gyerekétől, hogy markoljon rá a cinzőpálkára? (azt hiszem így hívják). Hiába voltam még csak 5, pontosan látom az apámat. Emlékszem mindenre. Emlékszem a szobára, a hengerelt fal mintájára, EMLÉKSZEM A BORZASZTÓ FÁJDALOMRA, AZ ÉGŐ HÚS SZAGÁRA, A SAJÁT SIKOLYOMRA! Arra is, hogy húsig lejött az ujjaimról minden, mert odaragadtam hozzá!!!!!! És elhiszem, hogy ő tényleg nem gondolta, hogy olyan hülye vagyok 5 évesen, hogy ha kéri, akkor VALÓBAN két kézzel megmarkolom azt a tűzforró szerszámot. Nem merek igazán belemenni abba, hogy MÉGIS HOGY A FASZBA VÁRTA EL, HOGY 5 ÉVESEN ÉN TUDJAM, HOGY AZ FORRÓ???? Azt meg már végképp képtelen vagyok feldolgozni, hogy EGYÁLTALÁN MIÉRT KÉRT ILYESMIT A GYEREKÉTŐL? S ha már Ő ILYEN HÜLYE VOLT, akkor miért hagyta, hogy TÉNYLEG MEGTEGYEM? A kezében volt, elránthatta volna! De nem tette! Talán kíváncsi volt? Sosem fogom megtudni...
Így kell élni, de lehet-e? Érdemes? Rettegek szembenézni mindezzel! Úgy érzem, ez roppant sok teher, súlyos, tragikus és NEM IS VOLT RÁHATÁSOM AZ EGÉSZRE! A születésem pillanatától el voltam utasítva! Mindig csak elutasítottak! Sosem kellettem! (VÉGIGLAPOZVA EZT A SZAR KIS BLOGOT, HÁNYSZOR ÍRTAM MÁR LE MINDEZT PASASOKKAL KAPCSOLATBAN, DE ALAPVETŐEN EZ VAN A MÉLYBEN). Ezek a feldolgozatlan többszörös traumák az okai annak, hogy nincs nyugalmam, nincs hitem, nincs reményem. Tulajdonképpen simán el tudom képzelni, hogy egyfajta posttraumatikus sokkban (stresszben) éltem az egész életem és így vegetálok még most is! Nagyon szeretném, ha lenne bátorságom mindezeket a dolgokat valóságosan látni! Nagyon szeretném, ha nem úgy látnám, ahogy a szüleim szerint látnom kellett! S mielőtt legközelebb megbocsájtok, szeretnék dühös lenni, csalódott, persze nem úgy, ahogy életem minden percében, hanem tényleg és igazán megélni ezeket az érzéseket, hogy aztán elengedhessem őket! Mert sosem élhettem meg őket, mindig el kellett nyomnom mindent! Nekem is nevetnem kellett az 5 éves "hülyegyerek" énemen, nekem is el kellett fogadnom, hogy annyira lassú vagyok, hogy ezért meg kell engem fojtani, és el kellett fogadnom azt is, hogy megérdemlek egy akkora öklöst a pofámba 14 évesen, hogy fennakad a fejem a vas ruhafogason, oszt lógok ott, mert így TÉNYLEG EZT érdemlem! A zsigereimig át lettem ezekkel a "tanokkal" itatva és fogalmam sincs, vajon hány év, hány zaklatott óra kell ahhoz, hogy végre majd ne csak "túléljem" az életet, hanem merjem ÉLNI IS! Hogy végre olyasmikben higgyek, hogy jó vagyok (valakinek), hogy van helyem ebben a világban, hogy az, amit teszek, hasznos és nem vagyok születésemtől ROSSZ.
Hát gyerek! Majd azért boldog születésnapot nekem! Vagy legalább csak nyugodtat, sírás nélkülit...
Ez kiszakadt belőlem és ma már nem olvasom vissza... olyan, amilyen én. Zavaros, felkavaró, fos. Bocsánat!!!
