Szégyen, magány, szégyen, düh! Ezek kavarognak bennem, ennek megfelelően a terápián szinte kizárólag csak üvöltöztem, mint valami agyalágyult! A mondanivalóm nélkülözött mindenféle logikát, tulajdonképpen a gyönyörű plüsskanapén produkáltam a pánikrohamot tankönyv szerint! Ember legyen a talpán, aki tud ezzel kezdeni valamit!
Amennyire várom a hanganyagot, annyire rettegek is tőle, mert hazafelé a metrón már azon kattogott az agyam, hogy honnét vettem én a bátorságot ahhoz, hogy ilyen kinyilatkoztatásokat tegyek, és követeléseket fogalmazzak meg???!!!!???
Úgy érzem, egy elég hosszú tudatosodási folyamat eredménye az, hogy szűknek érzem a rám szabott keretet, és kifejezetten sért, a nekem kínált szerep! Mélyen belülről jön az érzés, hogy "Nem, én ezt kikérem magamnak! Nem, én ebben nem akarok részt venni!". Képes vagyok elnyomni magamban ezt a valakit, aki kézzel-lábbal tiltakozik, de csak ideig-óráig! A Lelkiismeretem, amikor csak tud, rámugat!
Ma a terápián mégsem ismertem magamra! Soha ilyen mértékű kontrollvesztést nem engedtem meg még magamnak nyilvánosan, szó szerint tényleg csak dühösen üvöltöztem, mint akinek elment teljesen az esze! Amikor el lettem kapva, akkor persze rögtön sírás lett az ordításból, a falamon belülre mégsem jutottunk! Oly magasak, oly vastagok, hogy képtelenség átfúrakodni rajtuk! Nekem sem megy! S pont ezért nem megy senki másnak sem! Ma is kiugrottam a helyzetből, de legalább abban egyetértettünk, hogy nem bizalmatlanság a kudarc oka, illetve dehogynem, csakhát én saját magamban nem bízom... nem merek fogadni arra, hogy viselni tudom azt, ha beengedek valakit a falaim mögé!
A Kicsit ma relaxáció alatt olyan Moby-féle kis figurának láttam, aki egy massza közepén ül, csak lábakat lát, őt meg senki (mert senki nem néz le)! A Kicsim semmi mást nem csinált, csak próbált a körülötte hömpölygő lábak közül egyet megfogni! Aztán el is engedte, mikor rájött, hogy nem jó lábat markol! Megrúgták, elrántották, a lényeg, hogy nem találta azt a lábat, amibe ő biztonsággal belekapaszkodhatna! S innen megint eljutottunk az öngyilkossági késztetésemhez, ahhoz, hogy olyan lehetetlenül kilátástalannak látom az életem, AMI TUDOM, HOGY NEM ÍGY VAN! Ez egy kibaszott érzés!!!
Megint minden nap, minden percben azt érzem, hogy nem akarok élni. Már nem próbálok ennek nagy feneket keríteni, mert ez olyan hétköznapi nálam, mint másnál az ébredés utáni kakálás.
Ki vagyok magamra akadva ezerrel, mert nem értem, hogy bennem miért nincs életösztön? Az a fajta ösztön, ami jól láthatóan ott van szinte mindenki másban! Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy nem küzdök, hanem arról, az érzésről, hogy "Nem akarok élni!". Kurvára nem egy olyan érzés ez, amit az ember jó szívvel melenget! Bárki, aki azt hiszi, hogy ez különösebben élvezetes dolog, próbálja ki 2-3 napra, aztán utána a Pszichiátrián találkozunk!
Rettegek attól, hogy megőrülök, rettegek attól, hogy bizonyságot nyer, amit apám mindig is mondott, hogy nem vagyok életrevaló, és, hogy soha a világon semmit sem fogok elérni! S közben van egy hang bennem, amelyik megkérdezi, hogy miért olyan nagy baj, ha soha semmi jelentőset nem érek el az életben? De hiába a józan és logikus kérdés, nem tűnik a félelem, sőt! Már sem enni, sem aludni nem tudok megint és folyamatosan azt érzem, hogy nem vagyok elég! Nem vagyok elég jó! Nem vagyok elég termékeny! Nem vagyok elég érdekes! Nem vagyok elég okos! Nem vagyok elégg higgadt! Nem vagyok elég érett! Nem vagyok... nem vagyok... nem vagyok anyának való....
Leírtam. Fúúú! Elég pofánbaszós! Leírtam. Önmagában ettől egy pillanatra meg is állt az én világom! Minden, amit ma olyan biztosan állítottam, porba hullt. Azt reméltem, hogy ezt azért nem vitatom el magamtól, aztán itt van, feketén-fehéren. És már nem kiabál belül senki többé. Csendes elfordulás van. Az ilyen-olyan éneim elképesztő módon már nem beszélnek velem. A Kicsi akkor fordított hátat, amikor a Svábról kiderült, hogy nyomatja megint a társkeresőt. Rebeka szombat reggel legyintett rám, s azóta csak aljas módon kitör, mikor nem figyelek (mint ma is a terápián!), egyébként VELEM nem beszél. Leírtam ezt itt az előbb. Leírtam és nem kapták fel a fejüket. Nem szóltak semmit. Hmm...
