Nem tudom, igazából miről is akarok, ha akarok egyáltalán írni. Anno ez a blog azért született, hogy a Svábos kalandjaimnak legyen egy felülete, az eltelt évek alatt azonban egyfajta terápiás naplóvá szelidült az egész. Persze, ez a "szelídség" csupán egy hülye jelző, alapvetően azonban arról van szó, hogy hazudok a saját naplómban! Mennyire gáz már!
Nem tudok rájönni, hogy miért nem írok legalább ide őszintén? Azért vajon, mert van egy-két olvasóm, akit személyesen is ismerek? Ennyire óriásira duzzadt volna bennem a megfelelési kényszer? A franc sem tudja egyenlőre, az azonban biztos, hogy cirka fél éve handabanda kerül csak a blogra, ami köszönőviszonyban sincs a valós életemmel.
Igen, azt hiszem hibát követtem el, amikor olyanokkal osztottam meg a blogom, akik az ismerőseim és nem volt jó ötlet az sem, hogy egy olvasóval találkoztam. Nekik ugyanis ez most már nem csak egy olvasmány, hiszen látják mögötte az EMBERT (jó esetben engem!). Ennek tudatában viszont elég nehéz őszintének lennem!
Az van, hogy szalad az élet, én meg még mindig csodára várok! Gyermekre, családra, nyugalomra, szeretetre, és a többi faszság... igen, faszságnak aposztrofálom, hogy védjem magam. Lekicsinylem, amire vágyom, mert nem kaphatom meg! Ettől nem oldódik bennem a feszültség, nem történik semmi! Emiatt kezdtem újra terápiára járni, csak közben meg jönnek a dolgok szép sorjában, én pedig érzem, be kell dobnom a törölközőt! Mert nem bírom! Hiába ülök itt, lélegzem és tevékenykedem látszólag úgy, mint bárki más, ez CSUPÁN ÁLCA! Eljátszom, hogy jól vagyok, eljátszom, hogy fasza minden, mert az emberek számára (teljes joggal) terhes az örökké panaszkodó, sopánkodó másik! Unjuk, ha folyton a nyomorával basztat minket valaki! Főleg akkor, ha a nyomor nem változik! Mindenki azt várja tőlem, hogy most aztán váltsam meg a világot! Már nem lehet kifogásom, hiszen az életem sínen van, most már csak kibaszottul meg kellene magam valósítani!
- Gyerünk, indulj el, tele vagy lehetőségekkel! - hallom szinte mindenhonnan, és látom az értetlenkedést, amiért nem mozdulok.
Igazság szerint nagyon értünk ahhoz, hogy más életét elítéljük, illetve seperc alatt meg tudjuk mondani a másiknak, hogyan csinálja, hogy az jó legyen! Nem vagyok kivétel én sem! Mondd a problémát, mire kettőt pislantasz, jó eséllyel megoldottam, de a saját fostos életemben bizony csak kapálózni tudok! Ebben meg Te (ti) sem vagy(tok) kivétel(ek)! Lehet nekem osztani az észt, csak ellőtte illenék a saját portát felseperni, mert anélkül elég hiteltelen az ajvékolás!
Jelen esetben egyébként, a naplómra koncentrálva, leszarok úgy nagyjából MINDENKIT! Nem érdekel ki olvas, az sem, hogy miért!!! Kurvára nem érdekel, hogy kinek mi hiányzik vagy épp mi a véleménye! Ez egy kibaszott terápia nekem!
Olyan viselhetetlennek érzem a nyomást, hogy ma nem is voltam eszemnél, a terápián is csak prüszköltem sírva, toltam ki magamból a sok rossz gondolatot, felháborodást, dühöt, szégyent, csalódottságot! Mert iszonyúan szégyellem magam, amiért képtelen vagyok egy gyermeknek életet adni! A környezetem úgy csinál, mintha legalábbis önmagában attól, hogy "szabaddá" váltam, most aztán már a röpködő légynek is elég lenne beköpnie!
SZÜLNÖM KELL, KÜLÖNBEN NEM VAGYOK IGAZI NŐ, NEM VAGYOK TÁRSADALMILAG ÉS SEMMILYEN SZEMPONTBÓL SEM HASZNOS!
Oké! Akkor szülök! Megszakítom egy kicsit az írást, és itt a konyhám kövére kiszarok egy kibaszott gyereket! Nem is egyet! Ráérek éppen, kiszarok mindjárt hármat, gyors egymásutánban! Csak azért, hogy mások ne nézzenek rám ferde szemmel! Csak azért, hogy ne mondhassa minden felületes fasz és picsa, hogy jó dolgomban nem tudom már, mit csináljak! Csak azért, hogy azok, akik sutyorognak a hátam mögött, igazolva láthassák, hogy lám-lám... nemhiába mondták ők, hogy én ilyen vagyok!
El sem tudok ennél rosszabbat képzelni! Úgy érzem magam, mint egy tenyészkanca, akinek megnézik a fogát, meg a patkóját, aztán ha a doki balra int, akkor visznek is levágni, mert hát ha nem tudok kölköt produkálni, mi a fasznak élek egyáltalán? ÉS TÉNYLEG!!! MINEK IS? Nekem ne mondja senki, hogy az élet szép csak úgy magában! Nekem ne mondja senki, hogy ha megtanulok teszem azt makramézni, akkor az kitölti a lelkemben az űrt, a gyermek utáni vágyat! Nekem ne mondja senki, hogyha elvégzek még 500 iskolát és a bizonyítványokkal kitapétázok egy egész lakást, akkor majd boldog, teljes életet élhetek! HAZUDTOK KÖCSÖGÖK!!!!!
Tudom, hogy mire vágyom, az más kérdés, hogy Isten, az Univerzum, Lolka és Bolka kurvára leszarják az én vágyaimat! Ma azt találtam mondani két zokogógörcs között, hogy látom, ahogy Isten veri a faszát kéjesen arra, hogy én itt ebben a földi pokolban kínlódom! Igen, tudatában vagyok annak, hogy mit írtam le! Annak is, hogy tolom át a felelősséget, ráadásul egy teljesen megfoghatatlan valakire! Tudom baszd meg! Te meg tudjad, hogy tudom, de másképp nem tudom túlélni! Ha elfogadom, hogy a testem ilyen selejtes, hogy képtelen arra, amire teremtették, hogy nem tudja a funkcióját betölteni, akkor felszaladok a töltés oldalán és kivasaltatom magam egy tehervonattal!
Igen, kúr a Sváb! Bassza meg, de jól esett leírni! Kúr, mert szeretem, ahogy kúr és miért ne? Nem érdekel a háttere, elengedtem az egészet! Nem érdekel a Pinátlan a megfoghatatlan "tanyasi életben", nem érdekel, hogy mit birkóznak ezek ketten ott, nincs közöm hozzá! Csak azt várom el, hogy amikor rámjön a hoppáré, akkor rendelkezésemre álljon! Nem várok tőle semmit, még gyereket sem! Tudom, hogy ilyen helyzetben ez lehetetlenség, de nem vágyom tisztázásra sem. Velem ugyanis nem kell semmit sem tisztázni! Nekem gyerek kell és doszt! Pont van a végén, nincs "de", vagy "és"... nincs SEMMI! Gyereket akarok! Nem számít, hogy ő vagy valaki más lesz az apja! Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel az apa személye!
Igen, tisztában vagyok vele, hogy egy gyermeknek mi az ideális, ennek szellemében maradtak együtt a szüleim nekem is, s lett belőlem ilyen életképtelen kikúrt felnőtt! Teljesen tudatosan írom, hogy jobb egy gyereknek egy szerető szülő, mint kettő, akik szeretik őt ugyan, de egymást nem!
Engem nem szeret a Sváb, illetve én jobban szeretem őt, mint ő engem! Nyilván ő van, és mindig ő lesz emiatt nyeregben, viszont 6 év sorozatos kudarc és adok-kapok után végre helyén tudom kezelni én is a dolgokat. Nem kapcsolatosdizom, az csak kizárólag addig él, amíg itt van nálam/velem. Mint egy külföldön dolgozó manus. Egy héten egyszer jó esetben hazalátogat, kifacsarom, aztán mehet vissza...
Tudom azt is, hogy ez is egyfajta elviselhetővé tétele a valóságnak! Tudom jól, nem kell a fejemben ordítanod Rebeka!!!!! Hallak baszod, ha akarom, ha nem, úgyhogy kérlek, hogy kussolj még pár percig!
Rebeka, az én újszülött énem mélyen magában hordozza, hogy nem kell ő erre a világra, hogy hiba volt megszületnie, holott ő nem is akarta! Rebeka az az újszülött, aki szembesült azzal, hogy anyám azt mondta, dobjanak ki az ablakon, mert nem vagyok fiú. Rebeka az csöppség, aki a születésem pillanatától a maga eszközeivel próbálta elérni, hogy ÉLETBEN MARADJUNK! Rebeka annyira primitív ösztönlény, hogy az valami leírhatatlan! Kellő odafigyeléssel azonban fel lehet fedezni, hogy mikor visz ő előre, vagy - legtöbbször - mikor rombol le körülöttem mindent. Azonnal előbújik, ha én egy kicsit is biztonságban kezdem magam érezni! Rögtön jön, és ordenáré módon felhívja a figyelmemet arra, hogy pusztuljak, mert ez csak fikció, s ha kell, hát előveszi az emlékeket és megtámogatja a mondandóját velük! Általában egyébként eszeveszetten ordít... s gondoljunk csak az újszülöttre, hogy mit csinál, amikor igénye van és azt akarja, hogy valaki kielégítse! Ordít, sír, mert másképp nem tudja magára felhívni a figyelmet! Az ösztönei miatt nem tud mást tenni, elkezd alkamazkodni, és amit csak tud, annak szolgálatába állít, hogy TÚLÉLJEN!
Az már más kérdés, hogy ez az élet mennyire minőségi! Hagytam őt az utóbbi hetekben tombolni és egész egyszerűen csak rögzítettem az ámokfutásait. Nagyon megrázó volt aztán, amikor a terapeuta rámutatott, hogy Rebeka bizony durván csúsztat! Teszem azt, fennhangon kiabálta, hogy ő védett meg MINKET apánktól, és még anyánkat is ő védte! Aztán elolvasta a terapeuta, Rebeka meg csak durcásan hallgatott, mikor szelíden rá lett mutatva, hogy Ő ANYÁMAT VÉDTE, A MI KÁRUNKRA!!!!!
Nagyon nem mindegy!!!!! Még akkor is, ha teljesen érthető, kurvára nem mindegy, hogy kit védtem én kislánykoromban és miért!!!!!
Az van, hogy félve lépkedek egy úton, ki tudja már hanyadszor, de ez nagyon terhes és félelmetes, és így, hogy egymagam vagyok, veszélyes is! Mióta terápiába járok, ismét gőzerővel tombolnak bennem az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, hiszen nincs mire büszke legyek, nem értem el semmit az életben, közben maholnap 40 éves leszek! Nincs családom, gyerekem, még egy igazi, nyamvadt társam sincs! Mi a fenének toljam még a szekeret 30 évig? Teljesen mindegy, mikort megyek a föld alá!
Csütörtökön meg MRI vizsgálatom lesz, könnyen lehet, mert benne van a pakliban, hogy mindez egy felesleges szócséplés csupán... ha valamelyik petefészkem rákos, akkor az 5 éves túlélésre van kemény 45%-om!!!! Nagyon motiváló! Az eddigi eredmények nem kecsegtetnek túl sok jóval, mégis bízom és reménykedem, aztán egy váratlan pillanatban valaki kétségbeesetten elkezd zokogni bennem, hogy nem halhatok meg, most nem! Hiszen még nem is éltem igazán! Az élet nekem még csak most kezdődne!
Ezt nagyon nehéz megállítani! Amikor az embernek ott a kibaszott kard a feje felett, akkor az észérvek nem nagyon tudnak ezen a beszűkült tudaton átjutni! S nekem nincs kihez szólnom itthon! Nincs mellettem senki, aki azt modaná, "Bármi is lesz, nem leszel egyedül, mert én itt vagyok!".
Nincs senkim. Ennél megsemmisítőbb érzés nincs is a világon! Azt hiszem, joggal félek egy komolyabb betegségtől vagy akár csak önmagában az öregségtől. Nekem nem hoz ugyanis majd senki egy pohár vizet... én majd megyek az elfekvőbe... valamit nagyon elbasztam, hogy közel a 40-hez ez az életem! Nagyon-nagyon elbasztam a dolgokat... és akkor most sírok egy kicsit, hogy meglegyen a napi mennyiség, mert Sztahanov emléklapra pályázom!
Végül megismétlem: KÚR A SVÁB! MEGINT! VAGY MÉG MINDIG.... EZT MOST NEM TUDOM PONTOSAN, HOGYAN KELLENE FELFOGNOM! SZERETEM ŐT! ÉS NEKEM IS KELL VALAKI! NEKEM Ő JUTOTT, HÁT BEÉREM MÁR ENNYIVEL IS!
(Tudom, hogy nem döntöttem jól! Erre bizonyíték, hogy nem eszem már gyarkolatilag semmit és éppen csak 55 kg vagyok. A ruhaméretem 36-os mínusz (nem tudom, hol az alja) és hétvégén vígan vásárolgattam a gyermekosztályon MAGAMNAK!)
